- Szarul nézel ki – mondtam Borókának, amikor leültünk a kocsma hátsó részében a vécé melletti kis asztalhoz, mert máshol egyszerűen nem volt hely.
Mondtam, mert őszinte ember vagyok, és egy kicsit aggódtam is. Azt gondoltam, ez a megfelelő módszer Boróka helyrerázására, mert ő mindig olyan kemény, olyan törhetetlen. A kényeskedés, hárítás nem sajátja, el kell mondani a frankót.
- Komolyan – folytattam, amikor továbbra is csak elnézett mellettem a semmibe a második vodka kólával a kezében. (Az elsőt még a pultnál megitta, és kért még egyet.)
- Nagyon sovány vagy…
- Mindig sovány voltam…
Na, legalább végre válaszolt. Utálom, amikor nem válaszol, csak néz előre, mint maga a kővé vált megrendülés.
- Eszel most valamit? Egy ropit legalább?
- Nem.
- Mit ettél ma?
- Kávét. Reggel.
Sötét karéjban ültek a szemei, és láttam, hogy a vér egy pillanat alatt a fejébe szállítja etanolt. Kezdtem elveszteni azt az embert, akivel beszélni akartam. Felemeltem a székről, ráadtam a kabátot és különösebb magyarázkodás nélkül kivittem az utcára. (Én is tudok nem beszélni, ha így jobban hallgat rám.)
Átsétáltunk a szomszéd törökhöz, vettem két gyrost, és leültettem az apró, átható hagyma és hússzagban úszó, párás helyiségben. Úgy nézte az ételt, mint egy rég látott ismerőst, akinek a felbukkanása némileg megdöbbenti. Elkezdtem enni, mint az anyuka, aki hammbekapja a ’finomebédet’, hogy a gyereknek is kedve legyen hozzá. Jön a repülő! Bejött a trükk – gépiesen ismételte a mozdulataimat, én meg tartottam a szuggesztív szemkontaktust, amíg el nem fogyott az egész. Szinte azonnal visszatért a szín az arcába, nem volt már olyan zöldesbe játszó holtfehér.
És akkor elkezdett beszélni. Először lassan, halkan, szinte lábujjhegyen ejtett ki minden szót, de aztán felvette a normális beszédtempóját. Nehezemre esett követni, annyira összevissza ugrált a történet különböző pontjai között. Nem mondom, hogy mindig tudtam, éppen melyik elmebeteg, neurotikus faszról beszél, annyi van belőlük abban az őrültekházában. Egy közös volt a történetekben, hogy mindegyik a végén volt baszás, vagy közel baszás. Volt köztük olyan is, aki elutasította, volt, aki visszament volna repetáért. Monoton, deskriptív módon adta elő, mintha valami tudományos értekezést tartana – nem volt benne se érzés, se indulat.
Kiváló, gondoltam, tényleg, szuper hely ez a Tabula. Ennyi emocionálisan kriplit tömöríteni, ez valóban teljesítmény. Az elején Boróka még megpróbált rábeszélni, hogy írjak én is tesztet, de mondtam neki, hogy szó sem lehet róla. Egyrészt nem érdekel, hogy megugrom-e a szaros szalmából épített kerítésüket. Másrészt úgysem csatlakoznék a „közösséghez” – eleve azt gondoltam, hogy ezek beképzelt köcsögök, és amiket Boróka mesélt egy kicsit sem hozták meg a kedvemet. Maradok inkább boldog tudatlanságban a felől, hogy elég okos vagyok-e. Ezeknek?
Amúgy az a szomorú, hogy tudom, vannak ott relatíve normális, jóindulatú, kulturált, érdekes emberek, de azok nem pattognak, nem faszt méregetnek, hanem csendben figyelnek és konstruktívan használják az egyesület előnyeit. De Borókát ezek nem érdeklik, csak az izgalmas, önző gennyládák. Mindig belesétál ebbe – amikor egyszer-egyszer kopogtatna nála egy rendes férfi, azonnal elhajtja. Vagy észre sem veszi.
Nem tudtam lebeszélni róluk, hiába kértem, hogy lépjen hátra, nézzen körül a valódi világban, találjon magának valami értelmes elfoglaltságot, legalább a hülye asztaltársaság mellett. Rá kellett jönnöm, hogy én itt már kevés vagyok, barátként nem tudok segíteni, előbb zár ki teljesen az életéből, ha keménykedek. Más utat kellett találnom.
- Figyi, nem vagy jól. Nem gondoltál még arra, hogy elmenj pszichológushoz? Nekem segített, amikor nem láttam előre…
- Kizárt. A pszichológusok csak glorifikált bölcsészek, akik a saját neurózisukat nyomják rá más nyomoroncokra. Nem is igazi orvosok.
- Jó, akkor menj olyanhoz, aki igazi orvos. Pszichiáter, neurológus. Szerzek neveket.
Ebbe nagy nehezen beleegyezett. Másnap találtam valakit, aki viszonylag hamar fogadni tudta, és Boróka meg is ígérte, hogy elmegy hozzá. Kicsit nyugodtabb lettem, de elhatároztam, hogy ezután jobban rajta tartom a szemem.
Az volt gond, hogy mióta nem dolgoztunk együtt, meglazult a napi együttlét köteléke. Ha nem igyekszik az ember nagyon, elveszti a másikat szem elől. Főleg, hogy Boróka belebuzult ebbe a Tabulába, nekem meg ott volt az új meló.
Amikor a Görény szerezte munkahelyen új főnököt kaptunk, minden megváltozott. Görény megint eltűnt a bal fenéken, leesett a térképről. Sajnos az utódja a fejébe vette, hogy itt dolgozás lesz, meg növekedés – annyira elszoktam ettől, hogy képtelen voltam felvenni a fonalat. A feladatok mérhetetlen érdektelensége, a fölösleges körök, a smúzolás… nem volt az én műfajom soha. Boróka ugyanakkor mintha megkönnyebbült volna ettől. Ő baszki szeret dolgozni – addig végig lelkifurdalása volt a semmittevéstől, most aztán örülhetett.
Nem állítom, hogy kifejezetten kerestem volna más munkát. Még így is egész nagy béke volt, a fizetés jó, meg a legjobb barátommal kettesben egy irodában lenni megfizethetetlen volt. A semmiből jött a lehetőség, amikor egy nagyon régi főiskolai ismerősömmel kávéztunk még júliusban. Mesélte, hogy egy magángimiben tanít, és hogy mennyire szereti. Én, aki a gyakorlaton kívül egy órát sem tanítottam soha, kétkedve néztem rá. Bár konkrétan az tanítással nem volt bajom soha, megkockáztatom még nem is voltam rossz benne, de a magyar közoktatás éhenhalásra se elég ÉS még bele is fulladsz az adminisztrációba. Nincs nekem gazdag pasim, hogy egy ilyen költséges hobbit finanszírozzon.
- Na, pont ez az, ami másképp van itt. Egy csomó terhet levesznek rólad, és teljesen normálisan fizetnek. Nem is muszáj teljes munkaidőben ott lenni, én is csak óraadó vagyok. Az a vicces, hogy még így is alig találnak embert. Sok tanár jönne szívesen szaktárgyat tanítani, de olyan magasak nyelvtudási igények az angol akkreditáció miatt, hogy alig van, aki képes rá. Minden idegen nyelven megy, a diákok fele külföldi. Úgyhogy folyton tanárhiány van. Honnan akasszunk le olyan matektanárt, aki kiválóan beszél angolul?
Felpillantott, és valami felismerésszerűt látott a szememben, mert azonnal lecsapott. Hiszen én matek-angol szakon végeztem! Menjek el, legalább egy interjúra, egy próbatanításra! Úgyis csak nyávogtam a munka miatt. Mit veszíthetek?
Minden meggyőződés nélkül, gyakorlatlanul és naivan mentem el a tanításra. Többet kellett a tárgyból és a szaknyelvből visszatréningelnem, mint gondoltam – megéri ez egy alkalomért? Az egész vezetőség bent csücsült a tanításon, néztek, jegyzeteltek. Ideges voltam, mint a picsa, de nem hagytam, hogy látsszon. Közben vicces módon élveztem is a tanítást. Ott helyben különösebb teketória nélkül felkértek, hogy csatlakozzak hozzájuk.
Na, akkor kellett nagyot dönteni. Irtóra vonzott, hogy otthagyhatom a bizniszt, meg ezt az egyre szarabb helyet. Boróka miatt hezitáltam, meg mert tudtam, hogy ez azért nettó befektetés lesz, legalábbis az elején, amíg belerázódok. Még ha minden segítséget meg is adnak emberileg, módszertanilag. A tökéletes pillanatban jött egy teljesen igazságtalan lecseszés az új főnöktől, amit jelnek tekintettem. Szép nyugodtan megírtam a felmondásom, felsétáltam a HR-re és elköszöntem. Felmondási időt se kellett letöltenem, olyan pipa volt rám a vezetés. Féltek, hogy valamit elbaszok. Boró teljesen támogatott – akkor még egészen észnél volt, nem szippantotta be ez a mérgező közeg. (A köcsög, szadista állat árulása előtt volt ez.)
Jött a szeptember, nekimentem az óriás vállalásnak. Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire. De azt sem remélem, hogy ennyire jól érzem magam benne. Annak ellenére, hogy eléggé rühellem a gyerekeket egyenként, bizarr módon nagy tömegben egészen jól irányítottam őket. Nem hagytam, hogy átlátsszon a bőrömön a tapasztalatlanság – következetes szigorral, de nem a megszokott frontális módon tanítottam, amit a többség élvezett. Persze jöttek néha panaszkodások az elkényeztetettebbjétől, hogy miért vettem el a telefonját, meg miért akkora baj, hogy nem írt leckét. Nem akarok hazudni, kurva sok időt kellett belerakni, nem is annyira az órákon, hanem felkészülni. De az elmúlt hónapok alapján azt mondhatom, hogy ez jó nekem.
Ehhez persze az is kellett, hogy a Teca és Simon ügynek véget vetettem. Most válnak. Békében, gond nélkül. Az az érzésem, hogy nekem ebben csak a katalizátor szerepe jutott – nem rólam szólt, nem a személyemről. Kellett valaki, aki felborítja az üvegasztalt. Megtettem a kötelességem. Az a fura, mennyire nem érzek megbánást, vagy akár sértettséget. Jószolgálati kötelességet láttam el, és azért ne felejtsük el azt, hogy voltak jó pillanatok. Élveztem a gondoskodást, a rajongást. De elég volt. Örömmel cuccoltam vissza az albiba.
Vince, az alattam lakó Favágó - ha még emlékeztek rá – most is készséggel megdug, ha olyan igényem van. Sima, kellemes, legyőzhető kihívásokkal van teli az élet, nem hiányzik belőle semmi és senki. Tényleg. De most tényleg komolyan mondom.
