Az író próbálta felvenni a történet szálát, de ez most nem megy neki, és nem akarja erőltetni.
Indított egy másik blogot, ami nem lesz annyira szexorientált, inkább valami introspektív. Aki érdekel ez a belső utazás, tartson vele:
https://venszdejesatorpe.blogspot.com/ 
Ritkán sokkolódom ekkorát, pláne valami kvázi pozitív dolgon. Úgy tűnik, egy kicsit elhamarkodtam a tanári kar letyúkólozását. Mármint az a része áll, hogy túlnyomó többségében nők, de az a része, hogy csakis idegesítő és / vagy unalmas picsák, az nem. Nehéz beismerni, hogy tévedtem, de ez az igazság.
Mondtam azokat a rohadt béna társasjátékos összejöveteleket, amikre csakis a humán illendőségből ellátogattam (meg csekkolni Mr. Moore-t, OK). Ahol kikészített a zsibbasztó ingerszegénység és eldöntöttem, hogy többet nem. Mindkétszer találtam valami jó indokot, hogy a lehető legkorábban lelépjek. Így utólag feltűnhetett volna, hogy egy csomóan csak akkor érkeztek, amikor én már menőben voltam.
Úgy derült fény a dolgokra, hogy vissza kellett menni élő oktatásba. Mondták, mondták egy darabig, hogy nem, és kihúzzuk a szünetig, de a szülők kardoskodtak, és egy magánsuliban az ő hangjuk elég mély. Nekem persze görbült lefelé a szám, mert olyan jól elvoltam otthon online-ban, és nem éreztem magam lelkileg felkészülve arra, hogy szemtől szembe tanítsam az atkákat. Választásom nyilvánvalóan nem volt, úgyhogy hozzá kellett szoknom a gondolathoz, hogy újra melltartót kell felvenni, meg alulra sem jó a pizsama. Ugyanakkor ez azzal a kellemes élménnyel is párosult, hogy minden tavaszi cuccom lötyög rajtam, mint shar pei-en a bőre.
Sosem volt sok barátom, de a számuk a COVID alatt lényegében nullára redukálódott. Nem vagyok igazán jó a kapcsolatok megtartásában… milyen meglepő. De amikor a kerthelyiségek kinyitottak, belém vágott, hogy konkrétan nincs kivel mennem. Nem csak barátaim nincsenek, már ismerőseim se. Egy porcikám sem vágyott belerakni egy halom energiát ebben a társaság-keresésbe - most kezdjek valami új hobbit? Vagy aktívkodjak valami eszelős fb csoportban, hátha lesz vmi offline tali? Sokkal kézenfekvőbbnek tűnt, hogy ha már úgyis össze vagyok eresztve ezekkel a tancsinénikkel, akkor betagozódom. Hallottam őket a tanáriban programokat szervezkedni és a gyomorgörcsöt leküzdve megkérdeztem, hogy csatlakozhatok-e.
Öten mentünk egy kevéssé ismert, de meglepően kulturált kis sörözőbe Zuglóban, mert a belváros elesett a fiatalok hirtelen támadt érdeklődése miatt. Kitti néni (természettudomány) egy stílusosan őszülő, tüsi hajú, masszív testű nő, és mint kiderült, olyan mennyiségű alkoholt képes elfogyasztani a részegség legapróbb jele nélkül, hogy bármelyik pasit az asztal alá inná. Zsófi néni a halk szavú, pici és törékeny énektanár - minden vékony rajta, a haja, a bőre, a csontjai. Olyan érzés ránézni, mint egy fészekből kiesett röpképtelen madárfiókára - csőrszerű orra nem segít elhessegetni a képet. Katinka néni matekos, egy 45 körüli, kreol bőrű kőszikla - mint egy indián (bocsi, amerikai őslakos, ha PC akarok lenni) törzsfőnök és egy woodstocki hippi szerelemgyereke. Ez az etnikus ékszeres, batikolt szoknyás típus. A legjobbat hagytam a végére: Kloé néni, az iskolapszichológus. Kábé a legelragadóbb nő, akit valaha élőben láttam. Nem a fürdőruhamodell-típus, de káprázatosan arányos a teste, és az arca pedig valami varázslatosan szép. Nem olyan hétköznapian gyönyörű, mint akit megfüttyögnek az utcán. Nincs rajta semmi extra. Valami kisugárzás-féle miatt lehet ilyen elképesztően vonzó még nekem is, aki ritkán hajlik nők felé. Valahogy nem tudsz másfelé nézni, ha ott van a közelben.
És ott voltam én. Már rutinból azt akartam mondani, hogy egy lottyadt, túlfőzött túrógombóc. De amikor felnéztem, és megláttam a tükörképem az üvegfelületen, arra jutottam, hogy igazából nincs nagy baj azzal, ahogy kinézek. OK, sosem leszek zsófinéni, de talán már nem az az emberek első reakciója, hogy “tejóégdekövér”. Csodával határos módon megmaradtak az óriásmelleim, és vannak rajtam értékelhető elemek, mint a kerek vállam, a hibátlan szemöldököm, a sűrű hajam. Ez a nő, ez egészen.... elfogadható.
Szerencsére nem csak a suliról tudtak beszélni. Elmaradtak azok a témák is, amitől tartottam, mint a főzés, meg a kertészkedés, meg a gyerekek. Sztorizgattak, röhögcséltek, és egészen jól be tudtam szállni a magam szalonképesebb történeteivel. Bár a számba hányok a kifejezéstől, de teljesen jó “csajos estének” tűnt.
Fél 10-re mindenki kellemesen spicces volt (kivéve Kitti nénit, pedig 7 pálinkát letolt addigra, de olyan stabil volt a keze, hogy gyöngyöt tudott volna hímezni), amikor az indián asszony kivételével mindenki elment a bárhoz, és kettesben maradtunk. És akkor jött ez a rendkívül furcsa dialógus. Katinka néni látható zavarodottsággal kezelte az értetlen arckifejezésem.
Teca. Annak a rövid életű poliamor triádnak a női tagja, amiben pár hónapig unikornist játszottam, és amiben Teca felismerte, hogy igazából csak a nők vonzzák, és miután leléptem, villámgyorsan el is váltak Simonnal. Mondanám, hogy volt benne szerepem, de csak projekciós felület voltam. Olyan hirtelen jött az aha-élmény, mint amikor rájössz, hogy Bruce Willis végig halott volt. Ez a nő leszbikus, és flörtöl velem. Miközben újrakalibráltam az agyam, az is leesett, hogy Kitti néni és Zsófi néni sem csak szobatársak. Kloé meg… őt még nem tudtam elhelyezni. Bazmeg, tényleg csúszok az autizmus spektrumon, hogy ezt csak most vettem észre.
Próbáltam úgy csinálni, mintha az egész dolog eddig is teljesen nyilvánvaló lett volna számomra, és diplomatikusan elmondtam Katinkának, hogy én a legjobb esetben is max heteroflexibilis vagyok, és bár hízelgő az érdeklődése, én azért szeretem, ha van az aktusban legalább egy fasz. Nem gondoltam még bele, de attól, hogy az ember nem kizárólag a másik nem iránt érdeklődik, jár neki a queer identifikációból?
A nő egyébként teljesen jól viselte a visszautasítást, valószínűleg szegény hozzá van szokva, hogy sokszor lukra fut. Amúgy itt nem is az volt a bajom, hogy Katinka nő, hanem hogy engem ez a típus és személyiség nem vonz szexuálisan - a férfi megfelelője sem tetszene. Kloé néni viszont nem tudna olyan nemű lenni, hogy ne gyorsuljon fel tőle a pulzusom. Ahogy nőtt bennem az alkoholszint, annál vonzóbb lett, pedig eleve magasról indult. De teljességgel kikódolhatatlan volt, hogy ő melyik kapu(k)ra játszik, vagy egyáltalán elérhető-e. Legtöbbször csak mosolygott, és nem kommitáló módon szólt hozzá a beszélgetésekhez.
Mint tudjuk, kb ezer éve nem volt már rendes szexuális aktusom, és gejzír-szerűen tört fel bennem a vágy. Ott ült mellettem ez a nő, és én semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy megérintsem. Kár, hogy elképzeltem, ahogy véletlenül a vállához érek, mert gondolatban azonnal tovább simítottam a tarkójáig és beletúrtam a hajába. És onnan már nem volt megállás, mert persze szuperérzéki szája van, amit egészen egyszerűen muszáj megcsókolni. Éreztem a puhaságát, a nyelvemet a szájában… Persze ebből nem léptem meg semmit, csak bámultam szemérmetlenül, tódult a vér az alhasamba és csatakosra ázott rajtam a franciabugyi. Ilyen az én szerencsém, hogy amikor végre vágyni kezdek egy élő emberre, az pont egy gyönyörű nő, és nem valami könnyen megkapható, bonyodalommentes pasi, akit hidegen indulva is 12 perc alatt elcsábít bármelyik nő, aki egyetlen fokkal vonzóbb egy halom út szélén száradó teveszarnál.
Akkor egy picit elveszett az időérzékem, és a következő konkrét emlékem, hogy Zsófi néniék asztalt bontanak. Mindenki mindenkivel puszipuszi (Katinka azért nem felejtette el végigsimítani a gerincem, amikor megölelt, biztos, ami biztos). Kloé ezt az arcot alig összeérintős távpuszit játszotta, az ajkaira esélyem sem volt. Egy darabig még álldogáltam ott, amíg mindenki elment útjára, azzal az ürüggyel, hogy csak most jut eszembe taxit hívni. Amikor tiszta lett a terep, visszamentem sörözőbe, leültem a bárhoz, kértem egy pálinkát, és szintidőn belül felszedtem egy random fiatal fickót, aki egész este diszkréten tekintgetett felém. #stillgotit
Emberünk már a taxiban majdnem elélvezett, mert olyan éhséggel kaptam a farka után és pakoltam a kezét a mellemre. Amikor már a lakásomon voltunk, és a fiú nagy igyekezettel ütemesen pumpált bennem, akkor is csak Kloé gyönyörű szájára tudtam gondolni, és akkorákat élveztem, hogy zengett a ház.
Ehhez persze meg kell néznetek ezt a videót előbb, mert amúgy semmi értelme. De nem gáz, nem hosszú és nagyon nagyon vicces. Persze, vicces, érted, "vicces", ahogy öregedő (értsd 40 feletti) színésznők keserédesen merengenek azon, hogy már senki nem dugja meg őket a filmvásznon. Hogy mindenkinél eljön a nap, hogy egyszerűen már nem veszik számítsába, mint egy baszható valamit, hanem egyszerűen egy kardigános tereptárgy, valakinek az anyukája.
Mondjuk hogy filmekben nem basznak, azzal még tudnék élni - kevéset dugtam kamera előtt, és remélem, azok sem kerülnek elő. De az, hogy a való életben is kívül vagyok az értelmezési tartományon, az szemétség. Az homlokomra van tetoválva, hogy elmúltam 40? És ha igen, akkor mi történt? Benőtt a pinám?
OK, tudom, hogy senki szexuális életének - pláne, ha nézelődik - nem használt ez a kurva Covid. Elmenni nem lehet sehova... A netes keresést egy életre szeretném magam mögött hagyni. Komolyan. Azokkal a kapuzárós félrekúrásra vágyókkal nem akarok foglalkozni. Más kérdés, hogy most már ők sem foglalkoznak velem, ugyanolyan vagyok, mint a feleségük, akit otthon nem dugnak meg - szottyadt, morcos és nyugit akar, nem amarettót nyalogtani egy kétségbeesett férfi szőrös segglukából (ismerőstől hallottam).
Zsigmond összepakolt, és elment. Azt hiszem, hazaköltözött az anyjához, bár nem mondott semmit. Még az is lehet, hogy talált valaki mást, valaki jobbat - ezt szerintem nem is akarom tudni, az túl nagy arculcsapás lenne, hogy egy öreg, előnytelen külsejű impotens nyomoronc talál valaki mást. Engem meg még megdugni se hajlandó senki. Csak tudnám, hogy mi az isten haragjának küzdök annyira, hogy jól nézzek ki. Majdnem fél éve, hogy alig eszem, lényegében nem iszom alkoholt, minden nap edzek (néha kétszer is). Élem a geci unalmas tiszta életet. A környezettől meg zéró visszajelzés, aminek legfőbb oka, hogy nincs környezetem. Max a fejem látszik a Teamsen, ha egyáltalán. A diákok egy kényszeredetten mosolygó féltéglát látnak, még nagyon embernek sem tekintenek. Mondjuk azt pont leszarom. Munkatársakkal minimális a kontakt, az is leginkább e-mail. A magániskola úgy döntött, hogy a sok nemzetközi tanuló miatt nem nyit meg már idén, úgyhogy maradunk online. Nekem kb mindegy.
A Mr Moore projektem áll. Nem úgy, ahogy szeretném. A méla amerikai tesitanár hetente kétszer lát feszülős tornacuccban, amikor "személyi edz", és még csak kísértésbe sem jött. Az én eszköztáram is véges, és ha semmi inklinációt nem látok a részéről, azért mégsem hozom magam olyan kellemetlen helyzetbe, hogy a szájára ülök a fekvenyomópadon, ő meg csak les, mint a luki nyúl. És akkor ne érezze magát az ember láthatatlannak.
Ha nem vagyok nő, akkor nem vagyok semmi. Nem áltatom magam, az emberi értékeim nagyon korlátozottak, semmi különöset nem teszek le az asztalra, nem lesz tőlem jobb a világ, nem nagyon érdekel senki és semmi, nincsenek barátaim. Az én egyetlen célom az életben, hogy jól érezzem magam, amíg tarkón nem csap egy stroke - ahogy a legtöbb felmenőmet - még 60 alatt. Kerestem, de nekem nem akad egyéb örömöm, mint a szex. Kaja nincs, pia nincs, egyéb karnális élvezet meg nem létezik, legalábbis a számomra. Vannak olyan elvetemültek, akik élvezik a testmozgást, de nekem az nettó szenvedés, csak azért csinálom, mert muszáj.
Ezek a langyos, fáradt örömöcskék maradnak, mint sorozatot binge-elni, habfürdőben ázni meg friss ágyneműben aludni. Legalább a vásárlást élvezném! Most már léteznek csinos ruhák a méretemben. De nem, nem, leszarom a ruhákat. Szarok a farmra. Amikor néha tükörbe nézek, akkor sem az egészen vállalható testemet látom már. Most az arcom nézem. Igazi szarba harapott, baszatlan kurva fej. Resting bitch face. Én se akarnék magamtól semmit.
Vissza kéne ülni a lóra, valami ugródeszkalóra, hogy teljes legyen a képzavar. Felszexelni magam a levegőbe, és ott már el tudok kapni valami kötelet, és lendülök tovább. Mr. Moore-t akartam erre használni, de a mellékelt ábra azt mutatja, hogy ez nem fog összejönni. Zs tervem meg nem volt. Tulajdonképpen vicces is, hogy nem jutott eszembe Vince. Ott volt kéznél, gátlástalan, szexre mindig jó volt, és már nem vagyok hánynivalóan ocsmány. Ennél dagadtabb voltam, amikor nagyon szívesen kúrogatott.
Az ominózus megalázó eset, vagyis hónapok óta ügyesen kerültem, tényleg szó szerint nem látott a lépcsőházban. Na, amikor meg éppen hogy össze akartam futni vele, akkor nem jött össze. Minden nap kétszer vittem le a szemetet szűk farmerban, de egy hét is beletelt, mire beleütköztem. Vagyis ő belém. Csattogtam felfelé a lépcsőn a szokásos kukazarándoklatom után, és hallottam, hogy nyílik a kapu. Már a levegővételét megismertem, a léptei tempóját és hangját. Nem néztem hátra, csak lassítottam - tudtam, hogy nemsokára beér. Érezhetően megtorpant, amikor meglátott hátulról. Éreztem, hogy tekintete lukat éget a farzsebembe. Hallottam, ahogy kattog az agya. Meg akart szólítani, és gondolkozott, melyik szar szöveget vegye elő. Mert nem ismert meg. NEM ISMERT MEG, BASZKI. Ekkor, és csakis ekkor fordultam meg és néztem rá érdeklődve.
Egy tanulmány volt az arca. Ahogy átsuhantak rajta a realizáció hullámai - korlátozott szellemi ereje miatt nem túl gyorsan. De azért csak leesett a ráérős tantusz.
- Alíz! Hallod, meg se ismertelek... Azt hittem, már elköltöztél. Öööö, megnövesztetted a hajad?
- Aha, egy kicsit hagytam megnőni.
Szerettem volna valami nagyon gúnyosat mondani, vagy még helyben arcba rúgni azt a tetűládát. De fegyelmezett voltam, és befizettem a hosszú játékra. Azt a szemöldökfelhúzós, szemvillantós mosolyt csináltam, amikor csak a szám egyik sarkát húzom fel, ami egyértelmű táncrend-kiterítés.
- Figyelj, akartalak is hívni, már egy csomó ideje.
- Igen?
Meg is döbbentem magamon, hogy ilyen jól fedi az álarcom a csibészes vigyor. Ez a fasz nem fogja fel, hogy van az a szar, amit már nem lehet visszakanalazni a lóba. Sőt, az hiszi, hogy a szar szépen eltakarítja magát, és ő besétálhat. Ááááh, de finom lesz ez...
- Igen, mindenképpen. Régen dumáltunk. Meg most van egy ilyen szerződés, angolul van, meg tudod nézni? Tudod, hogy az én nyelvtudásom nem olyan... Angolban nem, bár franciában eléggé, höhö, tudod...
Csilingelve viszonoztam a höhöt. Hát PERSZE, hogy meg tudom nézni. Akár most is. Az szuper lenne? Tökjó, menjünk.
Beléptem a lakásába, és megcsapott az az illat, ami nyilván valami gagyi illatosítóból jön, de nekem örökre a batárjó, következmény nélküli dugásokhoz kötődik, és kicsit megrogyott a lábam. De nem azért edzek, baszki, hogy ne tudjam izomból kompenzálni. Neeeeeeem gyengülgetünk, ez itt a bosszú ideje. Hidegen.
Leültünk a kanapéra, rutinból töltött egy pohár bort (szép pohárba... volt amikor a vizespohár szinten voltam, de lám, vissza tudtam küzdeni magam a talpas ligába, micsoda megtiszteltetés). Én meg rutinból megittam, és nem volt rossz ötlet, mert kiéhezett gyomorra minden bizonytalanságom elmúlt tőle. Leült mellém, a vállamhoz dörgölőzve szemlélte a kezemben azt a kurva érdekes szerződést, aminek ürügyén a lakásán voltunk. A kezével felsétált a hátamon a nyakszirtemig, és simogatni kezdte. Beledőltem a tenyerébe, sóhajtottam és hagytam. Hadd gondolja, hogy tizenhatoson belül van. Tudtam, ha most hagyom ezt menni az ő irányába, akkor lesz belőle egy rohadt atlétikus és maximálisan kielégítő baszás. Akkor sem lehet annyira kielégítő, mint amire készülök.
Egy percen belül az ölemben volt a papír, a nyelve mélyen a számban, az egyik kezével a tarkómat markolta, a másikkal a bal mellem, fújtatva, felizgulva. Még mindig manduláig bennem lefetyelve nyúlt a farmerom dereka felé, és kezdte volna lerángatni a cipzárat, de megállítottam a kezét.
- Neee, nem így akarom... - mondtam hirtelen, majd egy mozdulattal elé térdeltem, szétnyitottam a lábát, és ráfogtam a farkára. Úgy mozdul bele a tenyerembe a ruhán keresztül, mintha egy erős izom feszülne meg. Hátradobta a fejét és önelégült vigyorral várta a folytatást.
Kéjes arckifejezést színlelve gomboltam ki a nadrágját, és hagytam, hogy megemelje a csípőjét, hogy egy mozdulattal húzhassam le a bokájára az alsójával együtt. Az arcomba vágódott az erekciója.
- Figyi - mondtam halkan - szeretnék most valami különlegeset csinálni...
- Bármit, hallod, bármit...
- Csinálták már neked... a pingvint?
- Nem, de jól hangzik, csináld!
Akkor felálltam, felkaptam a telefonját, sarkon fordultam, és kivonultam a lakásból. A szegény hülye ugrott volna utánam, de csak totyogni tudott letolt gatyában. Vajon leesett neki a pingvin? Vagy csak a telefonja? Mert az leesett. A körfolyosóról a betonudvarra. Véletlenül.
A pop-pszichológia azt mondja, hogy nem tudsz felfelé jönni, amíg le nem érsz az aljára. Csak sose tudod, hogy ez már az alja, most már mindjárt itt van – vagy még fogsz süllyedni. Hogy van lejjebb. Vagy olyan mélyen van az alja, hogy örökre ottmaradsz, egyedül egy púpos horgászhal a társaságod, akinek a nyúlványát bámulod, amíg végleg el nem fogy az oxigén.
Vagy szerencséd van, és nem a Tonga-árok felett süllyedsz, hanem valami sekélyebb részen. Koppansz a sziklás aljzaton és feljössz. Azt gondoltam, hogy Zsigmond, a puha, gyomorbajos entellektüel a sziklás aljzat, és innen csak felfelé van.
Az utolsó, megszégyenítő találkozás óta kerültem Vincét. A lépcsőházban mindig alaposan körülnéztem, hogy nincs-e kint, és csak akkor indultam neki. A liftet használtam, mert észrevettem, hogy újabban csakis lépcsőzik. Akkor csak a földszint volt veszélyes. Ha ott volt, elbújtam, kivártam. Néztem hátulról. Vince télidőben is keménykedik rövid dzsekiben meg skinny farmerban, amiben minden izomrost külön látszik. De ha nem látszana, az agyam úgy is letapogatná, emlékből. Ahogy lovaglok rajta, a térde felhúzva, hogy nagyobbakat tudjon lökni, én meg kicsit nekidőlök, hátra nyúlok és belekapaszkodok a combhajlítójába... Édes istenem, de kurvára hiányzott. Nem Vince, hanem egy normális dugás.
Csak ugye karácsonyra eljutottam a „csúcsformámig”, és még szociális távolságtartás is volt. Van. Még egy perverz kövérimádó disznót sem lehetett összeszedni a neten és berántani valami kósza kefélésbe a vírus miatt. (Kíváncsi vagyok, mi lett a kedvenc swinger klubommal. Bezártak? Jobban félnek az emberek a Covidtól, mint az egyéb, nagy eséllyel összeszedhető fertőzésektől?)
Egy januári napon nem voltam elég körültekintő. A lépcsőn szaladtam le a lift helyett, és persze pont akkor kellett kilépnie Vincének a lépcsőházba valami rohadt dekoratív bigével. Legörcsöltem, a következő emeleten kisurrantam a külső folyosóra, és vártam, hogy elhaladjanak mellettem. A csajnak az a rohadt idegesítő fajta sipító hangja volt, amitől minden szőrszálam égnek mered. „Te komolyan EZZEL dugtál? Te aztán tényleg nem válogatsz, baszki.” És nevetett, tele szájjal, mintha az év poénját mondta volna. Vince csatlakozott, erőltetve, szégyenkezve.
Nem tudom, miért fájt jobban egy nőtől. Vince ugyanezt elmondta egy hónappal korábban. Hasogatóan fájt, de közben mértéktelenül dühített is. Az a csapkodós, kiabálós őrjöngés jött rám, ami piszok ritka, mert nem szeretek kárt tenni a környezetemben. Visszarohantam a lakásba – mert basztam akkor már a vásárlásra – lesöpörtem az asztalt, és azt ütöttem ököllel, amíg meg nem fájdult. Most már kurva sisterhood sincsen, semmi nincsen. Nem tudom felhívni Borókát, és szaggatottan nyihogva elpanaszkodni neki. A temetőbe lehetett kimenni hozzá, és a műkövet ütni üvöltve, hogy miért hagyott itt mindenkit a picsába (még mindig a „harag” fázisban vagyok vele kapcsolatban). Csak a fejemben hallottam azt a szelíden szomorú, mindig kicsit részeg hangját, amit a vége felé használt, de nem mondott semmi érthetőt.
Az a gennyes sírkő volt a rock bottom, onnan pattantam vissza, de úgy, hogy belereccsent a gerincem.
Vannak, akinek az inspiratív átalakulások és a támogató közösség segít. Nekem csak a hanyagul odasuhintott fülcsengős pofonok. Felhívtam azt a nőt, akit ajánlgattak, hogy „tuti módszere van” meg „irtó hatékony”, és „még a Marcsi is fogyott vele, pedig tudod, hogy neki anyagcserezavara van”. Nem megyek bele – annyi, hogy kurva drága és drasztikus. Azt a shake-et, amit folyton inni kell minden más helyett, csak dühből lehet, mint a néhai nagyapám házipálinkáját. Remélni, hogy előbb hat, mint hogy kiokádnád. És heti hat edzés, mert ez nekem csak spártásan megy, csak gyilkosan és mániákusan.
Irtó látványos ám. Nagy súlyról könnyű. 2 hónap kellett, és a karanténháj nagy része lement, és olyan helyeken is vannak izmaim, ahol helyek sem voltak. Nem mintha Zsigmond észrevenné. Illetve látja, de leszarja. „Nekem régen is tetszettél.” Az jó, mondom magamban, mert nekem régen sem tetszettél.
Még január végén végigoltották az összes tanárt a suliban, ahol tanítok – nemzetközi magániskola, mindenre IS van pénz és mindent IS meg lehet oldani. Nehogy valaki kiessen a munkából, vagy neadjisten kipurcanjon – hol találnak másikat. Én a magam részéről biztonságban vagyok, vagyis úgy érzem magam. Az egyetlen olyan közösség, akikkel összejárhatnék, az a tanári kar, akikkel pont kurvára nem akarok összejárni. Csak… amikor már sehova nem lehet kiszabadulni, akkor egy szigorúan absztinens napközbeni társasjátékozás a kollegákkal is vonzó alternatíva. Jobb, mint otthon nyüglődni a kanapén a vég nélkül laptopozó Zsigmond mellett.
Az első alkalom tömény megbánás volt. Nem szeretem a nőket, sosem voltak női barátaim, ez meg egy konkrét tyúkól. Utálom a társasjátékokat – partijáték még elmegy, de bármi, ami bonyolultabb és kevésbé vicces a Cards Against Humanity-nél, az kuka. Ez meg valami bazibonyolult ezerfigurás szar volt, amire 2 óra előkészülni. Meg sem próbáltam megérteni a szabályokat, szorítottam a teásbögrémet és vártam, hogy hazamehessek. Zs kérdezte, milyen volt, mondtam, hogy szar és nem megyek többet.
Múlt hétvégén megint hívtak, már repült is az ujjam az elutasításra, de rápillantottam az elfogadók listájára, és ott volt Mr. Moore, szépen zölddel kipipálva. Az egyetlen valamirevaló férfi az egész iskolában, persze tornatanár („aki nem tudja, tanítja; aki tanítani sem tudja, abból lesz a tornatanár”). Közhelyes, bocsánat. Semmi konkrét szándékom nem volt vele, csak közelről akartam látni egy élő pasit a zöldségesfiún kívül.
Mr. Moore egyike a kevés valódi amerikainak a tanári karban. A keresztneve Benedict, a diákok hívják Mr. Moore-nak (vagy coachnak, ha kosaraznak). Itt egy tanárt sem szabad „tegezni”, én is Ms. Weiner vagyok. Egymást persze keresztnevezzük, de a Benedictre sosem állt rá a szám (höhö, pun intended). Az az igazi, korlátolt republikánus. Persze folyamatosan mosolyog, mindenkivel kedves, átlagos arcú, de vakító a mosolya. De, ami a lényeg: egy kidolgozott, két méter magas kiszuperált kosárlabdázó, akkora a keze, mint egy lapát, és a laza tréningnadrágjain keresztül csak az nem bámulja a farkát, akinek nincs szeme. Minden egyes tanárnő az ő tablóképére maszturbál otthon, valószínűleg a földrajztanár, Mr. Jankovics is.
Mr. Moore-nak magyar felesége van és egy szakajtó tökegyforma gyereke – láttam őket családi napon, olyanok, mint egy stock fotó. Azon a vasárnapon is pont leszartam az összeset, amikor mellettem ült a társasjáték közben. Csak élveztem az after shave-je illatát és a testéből sugárzó meleget – mint amikor egy áprilisi napon először ülhetek ki pólóban egy padra, és csak szívom magamba a napsütést.
Végtelen volt a játék, a szoba túlfűtött és levegőtlen. Amikor szünetet tartottunk, mindenki kiáramlott a teraszra, a dohányosok megdohányozni, a többiek passzívan szívni. Mr Moore-ral a gyerekein és a politikán kívül csak sportról lehet beszélgetni, azért tettettem némi érdeklődést a téma iránt, mert ha még egy panaszkodáscunamiba futok az online oktatásról, deriválom az felsős matektanárnőt.
Kiderült, hogy egy csomó erősítő gyakorlatot TELJESEN rosszul csinálok, sajnos-sajnos. Nem értek hozzá eléggé. Bárcsak lenne valaki, akinek lenne ideje és kedve egy kicsit csiszolni a technikámon. De kár, hogy nincsenek nyitva az edzőtermek, így csak bénázom otthon… Mr. Moore naivitása várható volt, mint egy nagy, buta, de amúgy jóindulatú bernáthegyié.
Ugorjuk az uncsi részleteket és a burkolt célozgatásokat: hetente háromszor bejárunk a suli jól felszerelt edzőtermébe a jól felszerelt tanárbácsival. Az edzésen kívül nem történt semmi. Még.
Ma se dugtam. Meg tegnap sem, meg tegnapelőtt sem.
Vicces, hogyan él az ember aktívabb szexuális életet szingliként, mint párkapcsolatban. Vagy nem az ember, csak én, biztos én vagyok rosszul bekötve. Először is biztosítani szeretnélek titeket, hogy élek és jól vagyok. Már 6 hónapja boldogan élek 1885-ben. Ja nem, csak úgy érzem.
Nem akarok keseregni 2020-on, azt annyian csinálják, és gecire unom. Mindenkinek bebaszott, és a legtöbbeknek sokkal jobban, mint nekem. Megvan a munkám, továbbra is tanítom az elkényeztetett kis pöcsöket a magángimiben. Évzáróra már halántékon akartam magam csűrni egy jégcsákánnyal, annyira keserves volt az online tanítás. De nyáron hosszú volt a szünet, el lehetett róla feledkezni. Annyira hosszú volt, hogy elkezdtem unatkozni, és az mindig veszélyes.
Borítékolható, normál esetben mit csinálok ilyenkor – elkezdek összevissza kúrni mindenféle alakokkal. Annál a szar, fullasztó, penészszagú egyedüllétnél még a szar, fullasztó péniszszag is jobb. Sosem tapasztaltam ezzel kapcsolatban problémát, dugni mindig akadt. Aztán jött a kurva nagy pofon. Egyik este nagyon magányos voltam, és lementem Vincéhez egy kis szokásos egészségügyi rendbetételre. A lockdown alatt kint ragadt Ausztriában, hónapok óta nem láttam, és borzasztóan megörültem neki. Amúgy bejelentetlenül, ahogy szoktam, beállítottam hozzá egy random szerda este egy üveg borral (meggyőződtem róla előtte, hogy egyedül van, és nem hallottam szexre utaló hangokat, márpedig ha Vince dug, azt az egész ház tudja).
Kedvesen, bár kissé távolságtartóan invitált be, töltött bort, dumáltunk. Ami fura volt, mert sosem szoktunk dumálni, nem sokat, azt is inkább szex után, de OK, sokáig nem találkoztunk, hozzuk szintre magunkat. A második pohár után kezdtem kellemesen bizseregni, és igazán nem akartam tovább húzni a dolgot. Az ölébe engedtem a kezem, és a nadrágján keresztül elkezdtem simogatni. De nem történt semmi. Sóhajtott, elpakolta a kezemet a farkáról és a szemembe nézett.
- Nem tudok veled dugni.
- Miért nem? – kérdeztem teljesen ösztönösen, meglepve, valamit észszerűt, vagy éppen totál észszerűtlent várva válaszul. Megnősült, vagy mi a fasz?
- Próbálok akarni, de nem megy. Amikor megláttalak, akkor már tudtam, és kurva kellemetlen ez nekem, de valakinek muszáj megmondania. Figyi, néztél mostanában tükörbe? Vagy álltál mérlegre? Vagy vettél fel a melegítőn kívül más ruhát? Bármit, ami tavaly jó volt rád?
Döbbenten bámultam rá, a sokktól elszorult a torkom és kihűlt a kezem.
- Mennyit szedtél fel? Tízet? Tizenötöt? Nekem nincs bajom a kerekebb csajokkal, de őszintén, ez már tök gáz. Szerintem frankóbb, ha megmondom így, és nem szórakozok veled. Én is meghúzom valahol a határt.
Remegő tokával álltam fel és léptem hátra a kanapétól. Teátrálisan akartam kivonulni a lakásból, de bevertem a sípcsontom a dohányzóasztalba, úgyhogy sziszegve és könnyes szemmel sikerült. Felrohantam a lakásomba, arccal lebasztam magam a kanapéra és bőgtem. Hogy ez azért már a kurvaélet. A Vince, az, aki mindent megdug, ami mozog. Meghúzza a határt.
Amikor már eleget zokogtam és megmostam az arcom, odakényszerítettem magam a tükör elé. Csak az arcomat néztem, gondoltam, hogy kevésbé fájdalmas. De az is szörnyű volt, és nem csak a sírástól puffadt szemeim. Végighúztam a mutatóujjam az orrom oldalától a szám sarkáig. Mély. És már ível lefelé. Ugyanolyan bulldogpofám lesz, mint anyámnak. Hamarosan. Vagy már van is. Az arcom figgyed lefelé, megadja magát a gravitációnak. És még nem olyan szar, mint normál állapotban lehetne, mert a zsír azért eléggé feltölti. Ha az sem lenne...
Lejjebb nézni nem is mertem. De muszáj volt. Már nem láttam lefelé a hasamtól. A combom olyan gödrös volt, mint okosba’ betonozott mellékutca. A melleim brutálisak, de a mell nem számít. A nagy mell a kövér csajoknál ugyanolyan, mint a kockás has a soványaknál. Nem ér.
Háhá, és akkor most jöhetett volna az a rész, hogy „felismerés, gyorsan ki kell dobni minden édességet, és új életet kezdeni”, vissza a terembe, a salátához, az este éhesen, nyöszörögve elalváshoz. Lehetett volna ilyen motivációs-amerikaifilmesen. De nem ment. Mert most őszintén, mi a picsának. Mi a picsának, amikor már úgyis öreg vagyok. Erre a rövid időre minek. A csokin meg a boron kívül mi értelme van bárminek?
Mindegy, nagylevegő, életmódot nem váltunk, ahhoz élni-akarás kéne, de az unalom azért megmaradt. És ha már meg nem basz senki, még bottal se, akkor kell valami más elfoglaltság. Amiről fogalmam sem volt, ötletem se, mit mást lehetne csinálni a dugáson kívül, ha az ember unatkozik.
Ezt nem akarom elmesélni, mert hosszú és unalmas, de non-profit szervezet újságjánál vagyok önkéntes. Kicsit lobbi, kicsit társadalmifelelősségvállalós, kicsit megmondós „libcsi szar”, ahogy nagyanyám mondaná. Mindenféle szakadt, búvalbaszott értelmiségivel vagyok körülvéve, van egy szerkesztőségi kutya, és még neki a legjobb a szaga. Viszont úgy érzem – nagy szavak! – hogy van értelme annak, amit csinálunk, ha apró dolgok is. Legtöbbször csak szervezek, de néha hagynak írni kisebb szösszeneteket, amit nagyon élvezek.
Ezzel telt el a nyár második fele, aztán kezdődött a suli. Nem volt időm az önsajnálatra. Meg a mozgásra, az ismerősökre. Letudtam az óráimat, mentem a szerkesztőségbe, megsétáltattam Rufuszt, lektoráltam, este haza, dobozbonbon, sorozat, beájulás.
Zsigmond az egyik kicsit kevésbé büdös munkatárs. Nem a suliban, az újságnál. A suliban szinte csak nők vannak, az egyetlen valamirevaló pasi a tornatanár, akinél egy éve talán lett volna esélyem, egy kósza kúrásra részegen… Zsigmond 48 éves, egy alacsony, kerek, puha szociális munkás (szintén önkéntes). Teljesen ártalmatlannak tűnik, és nem kicsit melegnek is. Varázslatosan ír. Tulajdonképpen nem szabad vele beszélgetni, az kiábrándító. Élőben elakad a szava, és halkan, sípolva beszél, tőmondatokban. Ellenben levélben, vagy akár cseten – lenyűgöző. Nem mondanám, hogy különösebben intelligens a szó hagyományos értelmében, de verbálisan kreatív, nyitott és jószándékú. Kivéve, ha a másik oldalon állsz, akkor kinyír. Akkor bizony egy bekezdésben visszatol a szülőcsatornán anyádba, és eszedbe se jusson megszületni. Egy ÁLLAT. Írásban, csakis írásban.
Egy koszlott, műanyagpoharas automatakávé felett hívott el egy naiv roma képzőművész kiállításmegnyitóára. A képek förtelmesek voltak, de nekem az alapszínes rögvaló nem való. Nagyokat bólogattam és valahol azt vártam, hogy a művész – aki viszont tényleg csőmeleg, mert tetézi – szájon csókolja egy adott pillanatban. Érthető hát a meglepetésem, amikor a nyolcker nem rehabilitált részén hazafelé sétálva a meglepően kis, puha kezét a kezembe csúsztatta, és pár nap múlva a kis puha faszát is.
Igazságtalan vagyok, mert ha bekapja a kék izét, akkor nem puha, és nem is olyan kicsi. A szex… röhejes. Nem nettó az, szóval megvan, koitálunk, bedugja, élvezünk, mosolygunk, alszunk. De sokszor nem tudom nem elképzelni magunkat kívülről. És akkor az orgazmusomnak annyi. Ahogy a két löttyedt fóka birkózik egymással a nyikorgó nagyágyon, amikor bölényfing hangot hallatva csattan össze a két izzadt has, és már inkább csak hátulról csináljuk, mert akkor jobban odafér, és legalább nem látom.
És amúgy ideköltözött, feladta a rongyos albit, hozta a baszott sok könyvét, úgyhogy el kellett pakolnom a sok mütyürömet a könyvespolcról, és még így is egy csomó papírdobozban van. A ruháinak elég volt a komód 3 fiókja.
Az elején még erőlködött a dugással, mintha valamit bizonyítani akarna, mintha azt kéne tettetnünk, hogy nem vagyunk középkorúak, és a testiség fontos. De egyre jobban elengedtük. Én még egy darabig kezdeményeztem, aztán már azt sem. Nem mondom, havi egyszer-kétszer előfordul. Utána megkérdezi, hogy jól esett-e, mintha egy kibaszott csirkepörköltet főzött volna. Nincs kedvem már maszturbálni se. Annyira undorodom, hogy nincs magamhoz kedvem. Még én sem akarok szexelni velem.
Meg vagyok győződve róla, hogy ugyanúgy nem akar engem, ahogy én sem őt. De valahogy helyénvalónak, és mindenekelőtt praktikusnak tűnik, hogy együtt vagyunk. Béke van, vásárol, mosogat. Eljár a szar, alulfizetett de masszívan kizsigerelő és hálátlan munkájába, aztán írja a cikkeket. Este mindketten eldőlünk a kanapén, mint a rohadt nád, én nyomkodom a telefonom, ő nyomkodja a laptopot. Aztán lefekszem. Aztán egyszer lefekszik ő is, de akkor már rég alszom.
Hát, végül sikerült neki. Én mindig azt hittem, hogy aki fenyegetőzik vele, az nem teszi meg. Láttam néha a vágásokat, de nem voltak mélyek, segélykiáltásnak fogtam fel. Meg sokat ivott, de annyira nem, hogy rövid távon belehaljon.
El voltam foglalva a magam bajával. 'Bajával'. Ilyen nevetséges dolgokkal, hogy hogy vegyem rá a lusta, elkényeztetett kis diákjaimat arra, hogy otthon, önállóan tanuljanak. Mert jött a tavasz, meg a lockdown. Meg a tanítás a Google Teamsen, a szülők nyafogása. És én, a nulla tapasztalatú pedagógus, hirtelen online kényszerült a vonakodó gyerekek figyelmét lekötni.
Hozzáteszem, nekem nem esett nehezemre az otthonlét. Szeretem az albit, nyugi van, nem zavarnak a munkatársak, nem kell senkivel sem ebédelni, small talkolni. Ott az internet, mi kellhet még? Azt mondogattam magamban, hogy minden nehézséggel együtt ez full Hawaii - és néha eszembe jutott a nyomorult Boróka, de csak úgy, hogy mekkora szívás lehet otthon 3 gyerekkel, egyedül, plusz még dolgozni is home office-ban... De annyira nem, hogy átmenjek hozzá ("Ne, ne gyere, így is para, az egyik ismerős gyerek apja elkapta. Ne miattam halj meg.")
Csetelgettünk, de ott nem jön át a hangulat, nem látom az arcát, nem hallom a hangját (videokonferenciázni nem akartunk, abból elegünk volt munka kapcsán, telefonálni meg alapból utálunk). Ha látom, talán rájövök, hogy nagyon nincs rendben, de tudom, hogy ezen most már kár lamentálni. Volt már olyan, hogy napokig nem válaszolt, nem aggódtam.
Az exférje hívott fel május elején. Hogy Boróka gyógyszereket vett be, sokat, és ráivott. Aztán elaludt, és sosem ébredt fel. A gyerekeire gondoltam hirtelen, akikre igyekeztem sosem gondolni. A cuki kis vérszívókra. Olyan szörnyű volt, hogy be is csuktam az elmémet.
Hamvasztás volt, a szülein és az exén kívül senki nem lehetett ott.
Nem tudok erről többet mondani, kérem, kapcsolja ki.