Kedd délután volt, a nagylány angolon, a középső ritmikus gimnasztikán, Olivért becsűrtem karatéra, és ittam egy forró teát a retró művház büféjében. Ez a 10 perc van, csak ez az ablak, aztán megyek a Dottiért az angolra, onnan Emiért az RG végére, hogy rohanva visszaérjünk a kicsi edzésének a végére, ahol már türelmetlenül szokott várni - visítva és mezítláb - mert már minden szülő ott van.

Kezdtem nagyon elfáradni. Vagy inkább folytattam a nagyon elfáradva levést. Hiába nem változtak a feladataim - hiszen a házasságom alatt is egyedül oldottam meg mindent, ami reggel 8 és este 9 között történt a gyerekekkel - időnként azért belém basz az egyedüllét. A gondolat, hogyha bármi történik, bármi beüt, nincs aki segítsen. OK, anyám ugrasztható, de már nem mai csirke ő sem. Volt, hogy szégyenszemre Annamarit, az ex-férjem barátnőjét kellett riasztanom, amikor nem végeztem időben a melóban. Hogy ugyan már hozza el a srácokat. Több, mint ciki. (Nem mintha nem szívesen és kifogástalanul látta volna el a feladatot.)

Eltöprengtem rajta - na jó, csak úgy gondolatkísérletképpen - hogy mi lenne, ha eltipliznék az országból valahova Délkelet-Ázsiába. Távdolgozni, olcsón élni. Mindig meleg lenne, gyümölcsök érnének, és senki nem csesztetne... És a gyerekeknek egyértelműen jobban gondját viselné az a nő az apjukkal...

Lassan kezdik pedzegetni az ismerősök egy újabb párkapcsolat lehetőségét - főleg azok, akiknek a) semmi köze hozzá, b) szinglik vagy full diszfunkcionális kapcsolatban élnek. Mintha jelenleg egy elvált szarcsomag lennék, akit kivet magából a társadalom. "Miért nincs valami pasid?" Nem mondhatom, hogy van, van akár száz is, ha akarom. Csak nem arra, amire ő gondolja. "Ottó becsajozott, és milyen boldog" Köszi, ez pont jólesik így, dörzsöld be. Egy percig sem vagyok féltékeny rá, örülök, hogy kiegyensúlyozott - nem mellesleg simán hajlandó volt elválni és nem akar hozzám visszajönni.

De ott vannak az esték, mondjuk a péntek, amikor nincsenek gyerekek, a korai sötétség, a csend. És ilyenkor megszólal egy vékony hangocska, hogy de marha jó volna valakihez odabújni, érezni a biztonságot és a törődést. Persze rögtön leordítja a vastag hang, hogy kussoljon, örüljön, hogy nem kell fuldokolnia egy alacsonyabb rendű életforma mellett, mosni az alsótrikóit és szagolni a szellentését. A vastag hang azért hozzáteszi nagy engedékenyen, hogy bizonyára létezik olyan férfi, aki legalább megközelítően egy szellemi színvonalon van velem, hasonló gondolkodású, vicces, szexi, jóképű és nem bánja egy másik ember három kisgyerekét. És még csak nem is hány ordítva tőlem. Megtalálására matematikailag ugyan van esély, de ez a tizedesvessző utáni sok-sok nullát követő természetes számmal leírható csak.

Aliz tudja, hogy ezek az esték kellemetlenek nekem, úgyhogy igyekszik úgy szervezni, hogy el tudjunk menni valahova. Most, hogy mind a ketten technikailag "szinglik" vagyunk (blöe, ez a szó...) többet tudunk együtt lenni. Bulizunk, iszunk, röhögünk. Pasizunk is, ha úgy jön ki.

Eltelt lassan a december is. 

Bizarr, bár jobb kifejezés híján boldognak nevezhető szentestét töltöttünk együtt családilag. Ottó, én, a gyerekek. Meg Annamari, nyilvánvalóan. Nálam voltunk - bár Annamarinál nagyobb a hely, ezt nem felejtette el ismét megjegyezni - de ragaszkodtam hozzá. Nem megyek egy idegenhez ünnepelni.

Nem hiszek az eltúlzott karácsonyban. Elengedtem. Pár éve még megpróbáltam, küszködtem, hogy minden tökéletes legyen, főztem, sütöttem, takarítottam. A WC mögött is tisztaságnak kellett lenni. Idén egyszerűen nem érdekelt. Amúgy is éppen beestem a fa alá, 23-án még dolgoztam. Csak egyféle süti van? Király, úgysem eszik nálunk senki. Azt az egy kiló linzert viszont nagy örömmel szaggatták és díszítettek a srácok (a cuccok egy részét még mindig nem mosogattam el). Nem pakoltam el a mosott ruhát, és az békésen díszelgett a kanapén? Nem gond, átdobtam (egy hatalmas plédbe, mint batyuba csomagolva) a hálószobámba karácsony estére. (Elalvás előtt visszatettem a kanapéra, és azóta is ott van). A gyerek szobája kupi, de úgy is maradt, mert az új ajándékoktól úgyis perceken belül kupi lesz megint. A karácsonyi vacsit Annamari vállalta, és én nem mondtam nemet. Halászlé, töltött káposzta, ahogy kell.

Istenem, micsoda béke volt. Még a turbékoló gerlepár sem rontotta el a kedvem. A srácok boldog sikkantgatások közepette bontogatták a Legókat (Ottó 3 órán keresztül építette nekik), a Playmobil babaházat (az meg én szereltem fél este), meg a Barbie-t (azt nem kellett szerelni). Annamari meg közben tolta a szánkba a bejglit. 

Elméláztam ezen a mozaikcsaládon - vagyis inkább egy fura étkezőgarnitúrán, amiben minden szék különböző, mégis harmonikusan mutat együtt. Tudom, hogy illik nyavalyogni a 2016-on, de nekem személyesen nagy és pozitív lépések történtek az életemben. Megszabadultam 90 fölösleges kilótól (a váláskor). Megteremtettem a saját életkémet, ami fárasztó módon ugyan, de élhető és otthoni feszültségektől mentes. Ne üssön be a mennykő még pár napig, és elégedetten fogom zárni az évet.

Éjfélkor dugtam ágyba a túlpörgött gyerekeket, akiket aztán a 25-én délben a gerlepár felnyalábolt és elvitte anyósomhoz. Másnap délig (mert akkor az én anyukámhoz megyünk), szabad vagyok!

Márk jellemző módon nem egy karácsonyozós, a családja egy része külföldön, a másik részét leszarja. Úgyhogy már régebben megállapodtunk, hogy 25-én együtt fogunk lógni. Délután Zsivány Egyest nézünk Imaxben, aztán meg elmegyünk egy rohadtul rongyrázós helyre vacsorázni. Ez a karácsonyi ajándékunk egymásnak.

Rég találkoztunk Márkkal. Mostanában valahogy sosem tudtunk összelogisztikázni, hogy elmenjünk valahova. Még csetelni is ritkásabban szoktunk, nálam is sok volt a meló, meg neki is mindig valami rohadtul sürgős volt. Már azon filóztam, hogy ezt a karácsonyi dolgot is lemondom, mert nyilvánvalóan le akar rázni. Nem akarok teher lenni senkinek, akit sajnálatból hurcolnak ide-oda, hogy ne legyen olyan magányos.

De maradtunk a tervnél, főként azért, mert már hetekkel előre megvettem a mozijegyet és lefoglaltunk az asztalt. Popcorn-zabálós és a jó részeknél összevigyorgós mozizás után hazavitt és átöltöztem elegánsba, hogy ne nézzenek ki az étteremben. Egy nyitott hátú - nem létező mellek előnye - sötétlila csillogós ruhát vettem kifejezetten az alkalomra (mert nem volt semmi vállalható nem-üzleti elegáns cuccom). Sminkeltem, ékszert viseltem és magassarkút vettem. Teljes metamorfózis. 

Márk a fejét csóválva mosolygott, amikor meglátott harci díszben. Biztos kiröhög, mert úgy nézek ki, mint egy feldíszített madárijesztő...

Az hotel, ahol a vacsorát elköltöttük döbbenetesen puccos volt. Karácsonyi, de egyben romantikus is, gyertyák mindenhol. Jól mulattam magunkon - úgy néztünk ki, mint valami boldog jegyespár. Egy picit, egy leheletnyit bele is facsarodott a szívem. Senkivel nem leszek én már szerelmespár. 

A bombát Márk a főétel közben dobta le. Kicsit én provokáltam. Két pohár bor után rákérdeztem, hogy miért hanyagolt mostanában. Talán van valami új csaja? Pasija? Emberünk akkora sóhajtással vágott be a mondandójába, hogy majd' elfújta a gyertyákat az asztalon.

- Nem hiszem el, hogy nem vetted észre. Mit gondolsz, miért lógok veled kevesebbet? Miért nem szoktam például inni, ha veled vagyok? Te érzékeny, empatikus lángelme, aki csak azt nem veszi észre, ami az orra előtt van. A szép, elegáns, szeplős orra előtt. Beléd vagyok esve, te kis bolond. 

Csak döbbent csend hangzott el a részemről. Megállt a villa a kezemben félúton a szám felé.

- Az elejétől fogva így volt, csak először én magam sem vettem észre. A válásod után nem léptem semmit, mert először nem volt olyan a helyzet. Pedig akartam. Folyton arról beszéltél, hogy milyen jó egyedül, és nincs szükséged senkire. Én meg simán benyaltam elsőre. De látom, hogy nem jó neked így. Nem tudom, hogy tudok-e az lenni, aki most kell neked. Valószínű, ha összejövünk, és nem működik, az el fogja baszni a barátságot. De nem érdekel, egy önző állat vagyok, akarlak, és kívánlak. Ebben a pillanatban is fel akarlak rakni erre az asztalra, kiszívni a tejfehér nyakadat, lassan beléd csúszni, és addig dugni, amíg kiér a TV stáb az étterembe.

A grillezett gomba, elunván a tétova himbálózást a villám hegyén, lepottyant az ölembe. 

- Nem csak szexelni akarok veled. Beszélgetni, mint eddig, meg röhögcsélni, meg ekézni egymást. Együtt aludni és reggelit csinálni. Elmenni sétálni a Duna partra, és megcsókolni ott, ahol bő egy éve már annyira akartalak, csak elremegtem.

Dobol a vér a fülemben (és ha már itt tartunk, az altestemben is). Ezt akartam, a francba is, ezt vártam tőle tavaly november óta, és most itt van. 100%-ban. Kívánni sem lehetett volna tökéletesebbet. Legszívesebben a karjaiba omolnék, és átadnám neki a kontrollt. Tessék a Tied vagyok. Megbízom benned. De ettől az érzéstől olyan páni félelem fog el, hogy megdermed a vérem. 

Felállok. Menekülnöm kell. Nem tudom kezelni, nem tudok mit mondani, ki kell lépnem a helyzetből. Ha nem lépek ki, akkor félő, hogy elengedem magam, hagyom, hogy átöleljen, és tuti még sírni is fogok és hagyni, hogy taknyos könnyeket törölgessen az arcomról egy szalvétával. Nem szabad.

Mire elérek a buszig, kapom tőle az SMS-t. "Ketsegbeejto, h mennyire nem hagyod, h szeressenek :("

Boldog Karácsonyt, a francba is. Nem azt kértem, hogy még pár napig ne romoljon el ez az év?