Hát, végül sikerült neki. Én mindig azt hittem, hogy aki fenyegetőzik vele, az nem teszi meg. Láttam néha a vágásokat, de nem voltak mélyek, segélykiáltásnak fogtam fel. Meg sokat ivott, de annyira nem, hogy rövid távon belehaljon. 

El voltam foglalva a magam bajával. 'Bajával'. Ilyen nevetséges dolgokkal, hogy hogy vegyem rá a lusta, elkényeztetett kis diákjaimat arra, hogy otthon, önállóan tanuljanak. Mert jött a tavasz, meg a lockdown. Meg a tanítás a Google Teamsen, a szülők nyafogása. És én, a nulla tapasztalatú pedagógus, hirtelen online kényszerült a vonakodó gyerekek figyelmét lekötni. 

Hozzáteszem, nekem nem esett nehezemre az otthonlét. Szeretem az albit, nyugi van, nem zavarnak a munkatársak, nem kell senkivel sem ebédelni, small talkolni. Ott az internet, mi kellhet még? Azt mondogattam magamban, hogy minden nehézséggel együtt ez full Hawaii - és néha eszembe jutott a nyomorult Boróka, de csak úgy, hogy mekkora szívás lehet otthon 3 gyerekkel, egyedül, plusz még dolgozni is home office-ban... De annyira nem, hogy átmenjek hozzá ("Ne, ne gyere, így is para, az egyik ismerős gyerek apja elkapta. Ne miattam halj meg.") 

Csetelgettünk, de ott nem jön át a hangulat, nem látom az arcát, nem hallom a hangját (videokonferenciázni nem akartunk, abból elegünk volt munka kapcsán, telefonálni meg alapból utálunk). Ha látom, talán rájövök, hogy nagyon nincs rendben, de tudom, hogy ezen most már kár lamentálni. Volt már olyan, hogy napokig nem válaszolt, nem aggódtam.

Az exférje hívott fel május elején. Hogy Boróka gyógyszereket vett be, sokat, és ráivott. Aztán elaludt, és sosem ébredt fel. A gyerekeire gondoltam hirtelen, akikre igyekeztem sosem gondolni. A cuki kis vérszívókra. Olyan szörnyű volt, hogy be is csuktam az elmémet.

Hamvasztás volt, a szülein és az exén kívül senki nem lehetett ott.

Nem tudok erről többet mondani, kérem, kapcsolja ki.