Teca lement Nagykanizsára az anyjához. A hivatalos verzió szerint azért, mert valami hagyatéki ügyben kell segítenie intézkedni, de nyilvánvaló, hogy nem bírja az édeshármasunk illúzióját fenntartani. Ittas vallomásának másnapján próbált úgy tenni, mint aki semmire sem emlékszik, de szegény olyan átlátszó és szakadékony, mint egy kínai boltban vett folpack. Harmadnap sírdogálós üzeneteket küldözgetett a messengeren, dél körül meg már kért, hogy szaladjak haza gyorsan, mert „ő már nem bírja”.

Szóltam Görénynek, hogy vészhelyzet van. Csak egy élcelődő megjegyzést kaptam, hogy „mivan, nincs elég punci otthon?”, de persze elengedett. Otthon találtam egy smink nélküli, pongyolás, csokis kekszet zabáló romhalmazt, ami alig emlékeztetett a mindig skatulyából kihúzott Tecára. Leültem mellé a kanapéra. Rögtön mászott az ölembe és szuszogott a ruhámba – olyan volt, mint egy szorongó kiskutya a rongyijával. Megpróbált megcsókolni, de nekem annyira elillant a szexuális komponens a kapcsolatunkból, hogy a saját nővéremet előbb csókoltam volna meg. De bántani sem akartam, csak finoman eltoltam („ezt most ne”), és megpróbáltam kivadászni belőle, hogy mit szeretne.

Az a nehéz az akaratgyenge és erős tanult tehetetlenséggel operáló emberekkel, hogy teljesen leszoknak a döntéshozatalról. Én erős akaratúnak és határozottnak szeretem magam hinni – ha jól vagyok, akkor ez tulajdonképpen valid is. Nem vagyok jó ebben az empátia dologban, de kitűnően meg tudom mondani a másiknak, hogy én mit tennék a helyében, vagy hogy én mit javaslok neki. (Hogy neki jó lesz-e? – fasz se tudja.) Úgyhogy ezt is tettem, megmondóasszony módba kapcsoltam őrületes önbizalommal. Megmondtam neki, hogy el kell tűnnie. Elmennie valahova messzire és gondolkodni.

Ez azért is nagyon praktikus a számomra, mert akkor már nem az én felelősségem, nem engem fog nyaggatni a szívbajával, hanem azt, aki a közelében van. Az anyját, vagy mittudomén. Én az elejétől fogva nem erre szerződtem. Unikornisnak jöttem, futkározni a selyemréten és szivárványokat fingani. Nem egy önmagával meghasonlott háztartásbelit összelegózni a gödör alján. Úgyhogy mire Simon hazajött, Teca más nagyban zümmögött lefelé Zalába a Smarttal. (Csurig tömve csini ruhákkal, mert ugye az a fontos, baszki, azt kell vinni magaddal, tehülyeliba.)

Simon felvonta a szemöldökét, de nem sokat kérdezett. Teca lelkére kötöttem, hogy nehogy telefonáljon Simonnak, amíg meg nem érkezik és a mama bele nem tölt két pohár pálinkát. Nem sokat használt. Fültanúja voltam pocsék színészi teljesítményének, amikor este beszélt Simonnal. Nem a szokásos csipogó-karattyoló Teca hang volt, hanem valami klingonba oltott kiscica – de Simon megkajálta, vagy legalábbis úgy tűnt. Amikor kinyomta a telefont és rám nézett, az volt az érzésem, hogy sokkal kevésbé bánja Teca eltűnését, mint várható volt.

- No, akkor ketten maradtunk! – és joviálisan vigyorogva a seggemre csapott a konyha felé menet.

Akkor gondoltam bele először, hogy akkor most valóban egyedül maradtam ezzel a bohóccal. Amíg Teca itt volt, olyan rugalmasan kitöltötte a kettőnk személyisége közötti réseket, mint purhab – most meg csak két kemény és rücskös izé maradt, amelyek azonnal dörzsölni kezdik egymást, amint összeérnek.

Fura volt a vacsora – fura volt, hogy tulajdonképpen NEM VOLT vacsora. Tele volt a hűtő persze, de olyan értelemben nem volt előkészítve, megfőzve, kitálalva és előemésztve, amikor Teca itt van. Simon fintorogva nézte a hétféle sajtot, zöldséget, meg a meghatározhatatlan egészséges cuccokat Teca hagyatékából.

- Rendelünk indiait? – és már akkor éreztem, hogy ez nem kérdés, ő már eldöntötte, itt curry lesz, és ha éhes vagyok, csatlakozom.

Teca házirendjében meleg kaját nem asztalnál enni szentségtörés, de ő nem volt itt - hát odahordtuk a dobozokat a nagy üveg dohányzóasztalra, és a vastag szálú fehér szőnyegen ülve tömtük a mindenféle csuszpájzos cuccot, pitával, kézzel, ahogy esett. A Cobrához se vettünk elő poharat, üvegből, maszatos szájjal ittunk. Közben valamelyik ismétlőcsatornán a Leon a profit adták, és örültünk neki, mert Tecával nem lehet semmit, amit nem amerikai, vagy amin egy kicsit is gondolkodni kell.

A vége felé már én is egészen felengedtem. Befészkeltem magam a karja alá ő meg néha megsimogatta az arcom. Egyre szűkülő szemmel néztem a filmet, a végére határozottan elbóbiskoltam – nem vagyok sörhöz szokva. Simon puszilgatására ébredtem. A tenyerem belső oldalán kezdte, aztán felfelé a karomon – lehajtva pamutruhám spagettipántját – a vállamon át a nyakszirtemig, amit tud, hogy imádok. Még gyengédebb volt, mint szokott olyankor, amikor Teca is ott van. Szinte túl finomak voltak a csókjai, csiklandós cirógatássá vált az érintése. A keze a fenekem és a combom külső oldalán matatott, nem célzottan, inkább kényelmesen.

„Ez is szexelni akar ma. – gondoltam – Jól meg van baszva az alapszabály.”

Mert ugye elvileg olyankor nincs dugás, ha nem hármasban vagyunk. Ugye. Elvileg.

Odahúzta a kezem az ölébe – kőkeményen állt a farka, tetőt varázsolva kockás vászonbokszernek. Még a ruhán keresztüli érintéstől is felnyögött. Pár percig szórakozottan simogattam miközben élveztem lassan bevaduló csókjait a bőrömön – a gatyája átnedvesedett az előcseppektől. Az én kissé viseletes türkiz zöld tangám is kezdett átnedvesedni. A francba is, én ezt most kívánom. Simon kurva jól dug, és ezúttal még Teca figyelemelterelő jelenléte sem zavarna. De nem kéne.

Én is micsoda hipokrita vagyok… Tecával nyalakodni, azzal nem vont gondom. Mert a leszbi szex az nem is szex. Jelentőség nélküli játék (az LMBTQ ismerőseim felkoncolnának, ha hangosan kimondanám). Bezzeg ha jól megrak a pasi, az már szex, az már megcsalás.  Kattogott az agyam… „Ó a picsába is, de szeretnék beleülni…”

Simon a ruhám alá nyúlt és körkörös mozdulatokkal simogatni kezdte a szeméremdombom és a puncim vágata határát a bugyimon át. Óvatosan, alig hozzáérve – de a csiklóm már lüktetett a közvetlen érintésért. Megragadtam a kezét, előrefeszítettem a medencémet, és magam dörzsöltem neki a csiklómat a kezének. A tangám kényelmetlenül befeszült a nagyajkaim közé, oldalra húztam, hogy jobban hozzám férjen, de még nem vettem le. Vette az adást, végighúzta két ujját a csiklóm és a hüvelyem közötti síkos szakaszon, fel és le, fel és le. Néha odanyúltam a farkához, csak ellenőrzésképpen, hogy nem félhatult-e a helyzet, de olyan merev volt izgatás nélkül is, hogy nem is emlékeztem ilyenre. A két ujja egyre kalandvágyóbban mélyre siklott bennem minden mozdulattal, míg egy utolsóval bennfelejtette őket a hüvelyemben.

Az ajkaival az enyémek után nyúlt, és akkorra már teljesen begerjedtem. Szívtam, faltam a száját, ő is ugyanúgy – fulladoztunk a csókolózástól. Lihegve eltolt magától, kihúzta az ujjait és a fülembe súgta: „szerelmeskedni szeretnék veled”. A szóhasználattól az agyamban úgy két utcával távolabb megszólalt egy sziréna, de elkussoltattam. Mi van akkor? Vannak érzések…

Hanyatt döntöttem a kanapén – félig feküdt csak a háttámla miatt, ami nem lehetett nagyon kényelmes, de nem úgy tűnt, mint akit zavar. A laza bokszeralsó sliccén át kicsúsztattam a farkát és csillogóra nyaltam a makkot. Konkrétan az egész alsóteste remegett a nyelvem alatt. Félrehúztam a tangám, és úgy ahogy voltam, ruhástul fölé ültem és belecsúsztam. Simonnak hátrafeszült a nyaka, ahogy mozogtam rajta, először térdelve, aztán felguggolva, hogy még mélyebbre érhessen bennem.

Úgy csináltam – önzőn és vadul – hogy nekem tökéletes legyen a szög. Többször élveztem el rajta, mint ahogy számolni tudtam volna, selymes nedvességgel elöntve a csípőjét.  Egy idő után nagyon kétségbeesett arcot kezdett vágni, nem bírta tovább a kiképzést, megfordított úgy, hogy a fasza sem szaladt ki közben belőlem. Tovább dugott, most már nem finomkodva. A gyors kis lökésből átment hosszú és rettenetesen mély döfésekbe – előtte feltolta a térdem egészen a vállamhoz. A farka vége fájdalmasan csapkodta a méhszájam és önkéntelenül egyre jobban szorítottam a hüvelyemmel, hogy ne bántson annyira.

- „Mindjárt elélvezek… most, most jövök… aaah… szeretlek, Aliz, őrülten szeretlek… aaaaaaaaaaaaaaaaaaahhhhhhhhhhh…”

A teste többször megrándult, és irtózatos mennyiségű forró lövedéket zúdított belém. Elernyedt, de nem mászott le rólam – felkönyökölve zihált egészen közelről az arcomba.

- „Szeretlek! Kimondtam… Micsoda megkönnyebbülés… Csodálatos vagy.”

Levesestányér méretű kérdő szemekkel meredtem rá, miközben végül legördült rólam. Az ölemből a szokásosnál másfél héttel korábban érkezve ömleni kezdett a nagy adag gecivel keveredő vér, amit a hófehér kanapé anyai jóindulattal szívott magába.