A pop-pszichológia azt mondja, hogy nem tudsz felfelé jönni, amíg le nem érsz az aljára. Csak sose tudod, hogy ez már az alja, most már mindjárt itt van – vagy még fogsz süllyedni. Hogy van lejjebb. Vagy olyan mélyen van az alja, hogy örökre ottmaradsz, egyedül egy púpos horgászhal a társaságod, akinek a nyúlványát bámulod, amíg végleg el nem fogy az oxigén.
Vagy szerencséd van, és nem a Tonga-árok felett süllyedsz, hanem valami sekélyebb részen. Koppansz a sziklás aljzaton és feljössz. Azt gondoltam, hogy Zsigmond, a puha, gyomorbajos entellektüel a sziklás aljzat, és innen csak felfelé van.
Az utolsó, megszégyenítő találkozás óta kerültem Vincét. A lépcsőházban mindig alaposan körülnéztem, hogy nincs-e kint, és csak akkor indultam neki. A liftet használtam, mert észrevettem, hogy újabban csakis lépcsőzik. Akkor csak a földszint volt veszélyes. Ha ott volt, elbújtam, kivártam. Néztem hátulról. Vince télidőben is keménykedik rövid dzsekiben meg skinny farmerban, amiben minden izomrost külön látszik. De ha nem látszana, az agyam úgy is letapogatná, emlékből. Ahogy lovaglok rajta, a térde felhúzva, hogy nagyobbakat tudjon lökni, én meg kicsit nekidőlök, hátra nyúlok és belekapaszkodok a combhajlítójába... Édes istenem, de kurvára hiányzott. Nem Vince, hanem egy normális dugás.
Csak ugye karácsonyra eljutottam a „csúcsformámig”, és még szociális távolságtartás is volt. Van. Még egy perverz kövérimádó disznót sem lehetett összeszedni a neten és berántani valami kósza kefélésbe a vírus miatt. (Kíváncsi vagyok, mi lett a kedvenc swinger klubommal. Bezártak? Jobban félnek az emberek a Covidtól, mint az egyéb, nagy eséllyel összeszedhető fertőzésektől?)
Egy januári napon nem voltam elég körültekintő. A lépcsőn szaladtam le a lift helyett, és persze pont akkor kellett kilépnie Vincének a lépcsőházba valami rohadt dekoratív bigével. Legörcsöltem, a következő emeleten kisurrantam a külső folyosóra, és vártam, hogy elhaladjanak mellettem. A csajnak az a rohadt idegesítő fajta sipító hangja volt, amitől minden szőrszálam égnek mered. „Te komolyan EZZEL dugtál? Te aztán tényleg nem válogatsz, baszki.” És nevetett, tele szájjal, mintha az év poénját mondta volna. Vince csatlakozott, erőltetve, szégyenkezve.
Nem tudom, miért fájt jobban egy nőtől. Vince ugyanezt elmondta egy hónappal korábban. Hasogatóan fájt, de közben mértéktelenül dühített is. Az a csapkodós, kiabálós őrjöngés jött rám, ami piszok ritka, mert nem szeretek kárt tenni a környezetemben. Visszarohantam a lakásba – mert basztam akkor már a vásárlásra – lesöpörtem az asztalt, és azt ütöttem ököllel, amíg meg nem fájdult. Most már kurva sisterhood sincsen, semmi nincsen. Nem tudom felhívni Borókát, és szaggatottan nyihogva elpanaszkodni neki. A temetőbe lehetett kimenni hozzá, és a műkövet ütni üvöltve, hogy miért hagyott itt mindenkit a picsába (még mindig a „harag” fázisban vagyok vele kapcsolatban). Csak a fejemben hallottam azt a szelíden szomorú, mindig kicsit részeg hangját, amit a vége felé használt, de nem mondott semmi érthetőt.
Az a gennyes sírkő volt a rock bottom, onnan pattantam vissza, de úgy, hogy belereccsent a gerincem.
Vannak, akinek az inspiratív átalakulások és a támogató közösség segít. Nekem csak a hanyagul odasuhintott fülcsengős pofonok. Felhívtam azt a nőt, akit ajánlgattak, hogy „tuti módszere van” meg „irtó hatékony”, és „még a Marcsi is fogyott vele, pedig tudod, hogy neki anyagcserezavara van”. Nem megyek bele – annyi, hogy kurva drága és drasztikus. Azt a shake-et, amit folyton inni kell minden más helyett, csak dühből lehet, mint a néhai nagyapám házipálinkáját. Remélni, hogy előbb hat, mint hogy kiokádnád. És heti hat edzés, mert ez nekem csak spártásan megy, csak gyilkosan és mániákusan.
Irtó látványos ám. Nagy súlyról könnyű. 2 hónap kellett, és a karanténháj nagy része lement, és olyan helyeken is vannak izmaim, ahol helyek sem voltak. Nem mintha Zsigmond észrevenné. Illetve látja, de leszarja. „Nekem régen is tetszettél.” Az jó, mondom magamban, mert nekem régen sem tetszettél.
Még január végén végigoltották az összes tanárt a suliban, ahol tanítok – nemzetközi magániskola, mindenre IS van pénz és mindent IS meg lehet oldani. Nehogy valaki kiessen a munkából, vagy neadjisten kipurcanjon – hol találnak másikat. Én a magam részéről biztonságban vagyok, vagyis úgy érzem magam. Az egyetlen olyan közösség, akikkel összejárhatnék, az a tanári kar, akikkel pont kurvára nem akarok összejárni. Csak… amikor már sehova nem lehet kiszabadulni, akkor egy szigorúan absztinens napközbeni társasjátékozás a kollegákkal is vonzó alternatíva. Jobb, mint otthon nyüglődni a kanapén a vég nélkül laptopozó Zsigmond mellett.
Az első alkalom tömény megbánás volt. Nem szeretem a nőket, sosem voltak női barátaim, ez meg egy konkrét tyúkól. Utálom a társasjátékokat – partijáték még elmegy, de bármi, ami bonyolultabb és kevésbé vicces a Cards Against Humanity-nél, az kuka. Ez meg valami bazibonyolult ezerfigurás szar volt, amire 2 óra előkészülni. Meg sem próbáltam megérteni a szabályokat, szorítottam a teásbögrémet és vártam, hogy hazamehessek. Zs kérdezte, milyen volt, mondtam, hogy szar és nem megyek többet.
Múlt hétvégén megint hívtak, már repült is az ujjam az elutasításra, de rápillantottam az elfogadók listájára, és ott volt Mr. Moore, szépen zölddel kipipálva. Az egyetlen valamirevaló férfi az egész iskolában, persze tornatanár („aki nem tudja, tanítja; aki tanítani sem tudja, abból lesz a tornatanár”). Közhelyes, bocsánat. Semmi konkrét szándékom nem volt vele, csak közelről akartam látni egy élő pasit a zöldségesfiún kívül.
Mr. Moore egyike a kevés valódi amerikainak a tanári karban. A keresztneve Benedict, a diákok hívják Mr. Moore-nak (vagy coachnak, ha kosaraznak). Itt egy tanárt sem szabad „tegezni”, én is Ms. Weiner vagyok. Egymást persze keresztnevezzük, de a Benedictre sosem állt rá a szám (höhö, pun intended). Az az igazi, korlátolt republikánus. Persze folyamatosan mosolyog, mindenkivel kedves, átlagos arcú, de vakító a mosolya. De, ami a lényeg: egy kidolgozott, két méter magas kiszuperált kosárlabdázó, akkora a keze, mint egy lapát, és a laza tréningnadrágjain keresztül csak az nem bámulja a farkát, akinek nincs szeme. Minden egyes tanárnő az ő tablóképére maszturbál otthon, valószínűleg a földrajztanár, Mr. Jankovics is.
Mr. Moore-nak magyar felesége van és egy szakajtó tökegyforma gyereke – láttam őket családi napon, olyanok, mint egy stock fotó. Azon a vasárnapon is pont leszartam az összeset, amikor mellettem ült a társasjáték közben. Csak élveztem az after shave-je illatát és a testéből sugárzó meleget – mint amikor egy áprilisi napon először ülhetek ki pólóban egy padra, és csak szívom magamba a napsütést.
Végtelen volt a játék, a szoba túlfűtött és levegőtlen. Amikor szünetet tartottunk, mindenki kiáramlott a teraszra, a dohányosok megdohányozni, a többiek passzívan szívni. Mr Moore-ral a gyerekein és a politikán kívül csak sportról lehet beszélgetni, azért tettettem némi érdeklődést a téma iránt, mert ha még egy panaszkodáscunamiba futok az online oktatásról, deriválom az felsős matektanárnőt.
Kiderült, hogy egy csomó erősítő gyakorlatot TELJESEN rosszul csinálok, sajnos-sajnos. Nem értek hozzá eléggé. Bárcsak lenne valaki, akinek lenne ideje és kedve egy kicsit csiszolni a technikámon. De kár, hogy nincsenek nyitva az edzőtermek, így csak bénázom otthon… Mr. Moore naivitása várható volt, mint egy nagy, buta, de amúgy jóindulatú bernáthegyié.
Ugorjuk az uncsi részleteket és a burkolt célozgatásokat: hetente háromszor bejárunk a suli jól felszerelt edzőtermébe a jól felszerelt tanárbácsival. Az edzésen kívül nem történt semmi. Még.
