Ma se dugtam. Meg tegnap sem, meg tegnapelőtt sem.

Vicces, hogyan él az ember aktívabb szexuális életet szingliként, mint párkapcsolatban. Vagy nem az ember, csak én, biztos én vagyok rosszul bekötve. Először is biztosítani szeretnélek titeket, hogy élek és jól vagyok. Már 6 hónapja boldogan élek 1885-ben. Ja nem, csak úgy érzem.

Nem akarok keseregni 2020-on, azt annyian csinálják, és gecire unom. Mindenkinek bebaszott, és a legtöbbeknek sokkal jobban, mint nekem. Megvan a munkám, továbbra is tanítom az elkényeztetett kis pöcsöket a magángimiben. Évzáróra már halántékon akartam magam csűrni egy jégcsákánnyal, annyira keserves volt az online tanítás. De nyáron hosszú volt a szünet, el lehetett róla feledkezni. Annyira hosszú volt, hogy elkezdtem unatkozni, és az mindig veszélyes.

Borítékolható, normál esetben mit csinálok ilyenkor – elkezdek összevissza kúrni mindenféle alakokkal. Annál a szar, fullasztó, penészszagú egyedüllétnél még a szar, fullasztó péniszszag is jobb. Sosem tapasztaltam ezzel kapcsolatban problémát, dugni mindig akadt. Aztán jött a kurva nagy pofon. Egyik este nagyon magányos voltam, és lementem Vincéhez egy kis szokásos egészségügyi rendbetételre. A lockdown alatt kint ragadt Ausztriában, hónapok óta nem láttam, és borzasztóan megörültem neki. Amúgy bejelentetlenül, ahogy szoktam, beállítottam hozzá egy random szerda este egy üveg borral (meggyőződtem róla előtte, hogy egyedül van, és nem hallottam szexre utaló hangokat, márpedig ha Vince dug, azt az egész ház tudja).

Kedvesen, bár kissé távolságtartóan invitált be, töltött bort, dumáltunk. Ami fura volt, mert sosem szoktunk dumálni, nem sokat, azt is inkább szex után, de OK, sokáig nem találkoztunk, hozzuk szintre magunkat. A második pohár után kezdtem kellemesen bizseregni, és igazán nem akartam tovább húzni a dolgot. Az ölébe engedtem a kezem, és a nadrágján keresztül elkezdtem simogatni. De nem történt semmi. Sóhajtott, elpakolta a kezemet a farkáról és a szemembe nézett.

- Nem tudok veled dugni.

- Miért nem? – kérdeztem teljesen ösztönösen, meglepve, valamit észszerűt, vagy éppen totál észszerűtlent várva válaszul. Megnősült, vagy mi a fasz?

- Próbálok akarni, de nem megy. Amikor megláttalak, akkor már tudtam, és kurva kellemetlen ez nekem, de valakinek muszáj megmondania. Figyi, néztél mostanában tükörbe? Vagy álltál mérlegre? Vagy vettél fel a melegítőn kívül más ruhát? Bármit, ami tavaly jó volt rád?

Döbbenten bámultam rá, a sokktól elszorult a torkom és kihűlt a kezem.

- Mennyit szedtél fel? Tízet? Tizenötöt? Nekem nincs bajom a kerekebb csajokkal, de őszintén, ez már tök gáz. Szerintem frankóbb, ha megmondom így, és nem szórakozok veled. Én is meghúzom valahol a határt.

Remegő tokával álltam fel és léptem hátra a kanapétól. Teátrálisan akartam kivonulni a lakásból, de bevertem a sípcsontom a dohányzóasztalba, úgyhogy sziszegve és könnyes szemmel sikerült. Felrohantam a lakásomba, arccal lebasztam magam a kanapéra és bőgtem. Hogy ez azért már a kurvaélet. A Vince, az, aki mindent megdug, ami mozog. Meghúzza a határt.

Amikor már eleget zokogtam és megmostam az arcom, odakényszerítettem magam a tükör elé. Csak az arcomat néztem, gondoltam, hogy kevésbé fájdalmas. De az is szörnyű volt, és nem csak a sírástól puffadt szemeim. Végighúztam a mutatóujjam az orrom oldalától a szám sarkáig. Mély. És már ível lefelé. Ugyanolyan bulldogpofám lesz, mint anyámnak. Hamarosan. Vagy már van is. Az arcom figgyed lefelé, megadja magát a gravitációnak. És még nem olyan szar, mint normál állapotban lehetne, mert a zsír azért eléggé feltölti. Ha az sem lenne...

Lejjebb nézni nem is mertem. De muszáj volt. Már nem láttam lefelé a hasamtól. A combom olyan gödrös volt, mint okosba’ betonozott mellékutca. A melleim brutálisak, de a mell nem számít. A nagy mell a kövér csajoknál ugyanolyan, mint a kockás has a soványaknál. Nem ér.

Háhá, és akkor most jöhetett volna az a rész, hogy „felismerés, gyorsan ki kell dobni minden édességet, és új életet kezdeni”, vissza a terembe, a salátához, az este éhesen, nyöszörögve elalváshoz. Lehetett volna ilyen motivációs-amerikaifilmesen. De nem ment. Mert most őszintén, mi a picsának. Mi a picsának, amikor már úgyis öreg vagyok. Erre a rövid időre minek. A csokin meg a boron kívül mi értelme van bárminek?

Mindegy, nagylevegő, életmódot nem váltunk, ahhoz élni-akarás kéne, de az unalom azért megmaradt. És ha már meg nem basz senki, még bottal se, akkor kell valami más elfoglaltság. Amiről fogalmam sem volt, ötletem se, mit mást lehetne csinálni a dugáson kívül, ha az ember unatkozik.

Ezt nem akarom elmesélni, mert hosszú és unalmas, de non-profit szervezet újságjánál vagyok önkéntes. Kicsit lobbi, kicsit társadalmifelelősségvállalós, kicsit megmondós „libcsi szar”, ahogy nagyanyám mondaná.  Mindenféle szakadt, búvalbaszott értelmiségivel vagyok körülvéve, van egy szerkesztőségi kutya, és még neki a legjobb a szaga. Viszont úgy érzem – nagy szavak! – hogy van értelme annak, amit csinálunk, ha apró dolgok is. Legtöbbször csak szervezek, de néha hagynak írni kisebb szösszeneteket, amit nagyon élvezek.

Ezzel telt el a nyár második fele, aztán kezdődött a suli. Nem volt időm az önsajnálatra. Meg a mozgásra, az ismerősökre. Letudtam az óráimat, mentem a szerkesztőségbe, megsétáltattam Rufuszt, lektoráltam, este haza, dobozbonbon, sorozat, beájulás.

Zsigmond az egyik kicsit kevésbé büdös munkatárs. Nem a suliban, az újságnál. A suliban szinte csak nők vannak, az egyetlen valamirevaló pasi a tornatanár, akinél egy éve talán lett volna esélyem, egy kósza kúrásra részegen… Zsigmond 48 éves, egy alacsony, kerek, puha szociális munkás (szintén önkéntes). Teljesen ártalmatlannak tűnik, és nem kicsit melegnek is. Varázslatosan ír. Tulajdonképpen nem szabad vele beszélgetni, az kiábrándító. Élőben elakad a szava, és halkan, sípolva beszél, tőmondatokban. Ellenben levélben, vagy akár cseten – lenyűgöző. Nem mondanám, hogy különösebben intelligens a szó hagyományos értelmében, de verbálisan kreatív, nyitott és jószándékú. Kivéve, ha a másik oldalon állsz, akkor kinyír. Akkor bizony egy bekezdésben visszatol a szülőcsatornán anyádba, és eszedbe se jusson megszületni. Egy ÁLLAT. Írásban, csakis írásban.

Egy koszlott, műanyagpoharas automatakávé felett hívott el egy naiv roma képzőművész kiállításmegnyitóára. A képek förtelmesek voltak, de nekem az alapszínes rögvaló nem való. Nagyokat bólogattam és valahol azt vártam, hogy a művész – aki viszont tényleg csőmeleg, mert tetézi – szájon csókolja egy adott pillanatban. Érthető hát a meglepetésem, amikor a nyolcker nem rehabilitált részén hazafelé sétálva a meglepően kis, puha kezét a kezembe csúsztatta, és pár nap múlva a kis puha faszát is.

Igazságtalan vagyok, mert ha bekapja a kék izét, akkor nem puha, és nem is olyan kicsi. A szex… röhejes. Nem nettó az, szóval megvan, koitálunk, bedugja, élvezünk, mosolygunk, alszunk. De sokszor nem tudom nem elképzelni magunkat kívülről. És akkor az orgazmusomnak annyi. Ahogy a két löttyedt fóka birkózik egymással a nyikorgó nagyágyon, amikor bölényfing hangot hallatva csattan össze a két izzadt has, és már inkább csak hátulról csináljuk, mert akkor jobban odafér, és legalább nem látom.

És amúgy ideköltözött, feladta a rongyos albit, hozta a baszott sok könyvét, úgyhogy el kellett pakolnom a sok mütyürömet a könyvespolcról, és még így is egy csomó papírdobozban van. A ruháinak elég volt a komód 3 fiókja.

Az elején még erőlködött a dugással, mintha valamit bizonyítani akarna, mintha azt kéne tettetnünk, hogy nem vagyunk középkorúak, és a testiség fontos. De egyre jobban elengedtük. Én még egy darabig kezdeményeztem, aztán már azt sem. Nem mondom, havi egyszer-kétszer előfordul. Utána megkérdezi, hogy jól esett-e, mintha egy kibaszott csirkepörköltet főzött volna. Nincs kedvem már maszturbálni se. Annyira undorodom, hogy nincs magamhoz kedvem. Még én sem akarok szexelni velem.

Meg vagyok győződve róla, hogy ugyanúgy nem akar engem, ahogy én sem őt. De valahogy helyénvalónak, és mindenekelőtt praktikusnak tűnik, hogy együtt vagyunk. Béke van, vásárol, mosogat. Eljár a szar, alulfizetett de masszívan kizsigerelő és hálátlan munkájába, aztán írja a cikkeket. Este mindketten eldőlünk a kanapén, mint a rohadt nád, én nyomkodom a telefonom, ő nyomkodja a laptopot. Aztán lefekszem. Aztán egyszer lefekszik ő is, de akkor már rég alszom.