- Biztos vagy benne? - kérdezi aggodalmasan

- Biztos - válaszolom - csináld.

Remeg a kezében az olló.

- De legalább tíz éve ilyen a frizurád!

- Inkább húsz. Vágjad!

A szalonban mindig valami értéktelen kortárs elektronikus zenei szemét szól webrádióról, ami maximum edzés közben elviselhető. Fura is, hogy nem tornázok, csak ülök egy székben.

Szonja a fodrászom. Tanuló kora óta vágja a hajam. Most már saját helye van, nagyon törekvő, jól helyezkedik és kifejezetten ügyes. Nem mintha az én hajammal sok tennivalója lenne. Levágja a végét, mindig ugyanolyan félhosszúra. Annyi van még, hogy pár éve észrevehetően elkezdtem őszülni (genetika, anyám már teljesen fehér hajú, pedig fiatal). Nincs bennem sok hiúság, de ez zavart, úgyhogy festjük. Az eredeti színénél egy árnyalattal világosabbra, alig lehet észrevenni. (Ottó egy évig nem vette észre...)

Próbál egy kicsit frizurát csinálni belőle időről időre, rétegesre vágja, beszárítja, de hiába. Abban a pillanatban, hogy elveszi a kezét, máris kötöm lófarokba. Utálom, hogyha az arcomban van. Nem egy nagy szám a hajam, de erős és sok. Nem lehet megszelídíteni. Egy időben szórakoztam azzal, hogy fonogattam, tűzögettem, hajpántoztam... de egy pokol vele foglalkozni (még megszárítani is egy élet). Úgyhogy lófarok.

Szonja gyűlöli ("legalább csak akkor gumizd be, hogyha már az utcán vagy, látni sem akarom"). Mindig bujtogat, hogy csináljak vele valamit. Aztán amikor hét elején felhívtam, hogy vágjuk le, és fessük át, majdnem pánikrohamot kapott.

Csütörtök délelőtt van, kivettem egy nap szabadságot. Nyugit akarok, nem rohanós fodrászolást.

Szonja ideges ("egész éjjel nem aludtam, csak ezen kattogott az agyam"). Nyissz, hátul lepottyan egy nagy tincs. És még egy. Még szinte semmi nem történt, de eufóriában vagyok. Mintha súlyokat vennének le a nyakamról.

Krisztiánnak nagy szerepe van benne. Az új hajban. Nem hozta fel, de amikor megemlítettem, maximálisa támogatott. Igazából már fontolgatom egy ideje, tán már évek óta, de nem jutottam el oda, hogy megtegyem.

- Tök jó lesz! Szexi, vagány! Olyan lesz, amilyen igaziból is vagy. Ami most van, az egy egérke haj. És te nem vagy egérke, hanem egy istennő!

Mosolyog, mindig mosolyog. És én is mosolygok, amikor vele vagyok. Már amikor nem hangosan nevetek. Szerintem sosem nevettem ennyit, mint Krisztiánnal. Vicces. És, ami még megdöbbentőbb, én is vicces vagyok. OK, kell hozzá egy kis érzék szarkazmushoz és öniróniához, hogy értékelje valaki, de... Jobban tetszem magamnak így. Amilyen vele vagyok. Aztán úgyis megyek haza az akolmelegbe. Annak az az egyetlen előnye, hogy ott vannak a barikáim, semmi más. Ha nem lennének, vissza sem mennék...

Most gondolatban fogom a kezét, amíg megszabadulok a vastag hajtincsektől. Minden egyes vágással jobban tetszik. Olyan jó ledobálni, elengedni. Imádok kidobálni. Cuccokat, amikre semmi szükség. Nagy szatyornyi vacakot kirakni lomtalanításkor. Mennyei.

Szonja pixie-nek hívja, nekem elég, hogy rövid. Félt, hogy nem fog jól állni nekem, és majd őt okolom. De nem. Imádom.

- És most fessed!

- Nem jó így? Ez már most is elég radikális...

- Nem. Vörösre akarom.

Gimnazista korom óta akarok vörös hajat. Egyszer 16 évesen meg is léptem - vettem valami olcsó színezőt, amitől piros lett, ami aztán babarózsaszínre halványodott egy héten belül, és nem akart eltűnni. Le kellett vágatni. Elment a kedvem a vörösödéstől egy időre.

Kiválasztom az árnyalatot - világos, majdnem szőkésvörös (Isten mentsen meg a lilától meg a bíbor förmedvényektől). Szonja hisztizik, de nem engedek.

És, basszus, jó lesz. Nagyon jó. A fodrászom is elégedetten szemléli. Nem hitt benne egy percig sem. De kifejezetten jól áll. Világos a bőröm, picit szeplős az arcom. Világosbarna a szemem. Egész hiteles.

Bódultan személem magam a tükörben, mint valami békakirálylány. Aztakurvaélet.

Délután én magam megyek a gyerekekért. Egyrészt odalesznek a boldogságtól, hogy újra sötétedés előtt látnak. Másrészt parázok, mit szólnak a fejemhez. Mondtam nekik előre, a lányok talán meg is értették. Mindketten lelkesednek. "Nagyon menő" lett anya. Oli viszont kiborul. Nem akar velem hazajönni a bölcsiből... A földre veti magát, és azt kiabálja, hogy "anya vedd le!!!!" Kell vagy negyed óra, amíg megbékél. (És később is egy pár nap, hogy reggel ne kiabáljon, amikor meglát.) Ezzel együtt örülök, hogy megléptem.

És persze majd szétszakadok, hogy végre megmutathassam Krisztiánnak.

A péntek a mi napunk. Szinte minden pénteket együtt töltünk. Délután. Este. Éjszaka. Szombat reggel. Délelőtt.

Hogy vagyunk ilyen mázlisták?

Így alakult, meg így is alakítottuk. Nálunk eleve az volt a szokás, hogy a három gyerek pénteken a nagymamánál alszik. Anyósomnál. (Gyűlöl. Én is őt. Igyekszünk nem egy térben lenni. De a gyerekekkel imádják egymást.) Ő már idősebb, és nem járkál be Szentendréről gyalog hozzánk. Úgyhogy az lett a  rendszer, hogy Ottó a sok estig dolgozás fejében pénteken 3kor lelép, összekapja a srácokat, és viszi a nagyihoz. 

Egy ideig hazajött utána hozzám, és, nem is tudom, csináltunk programokat, vacsoráztunk, moziba mentünk, vagy színházba. De valahogy elkopott mindkettőnk lelkesedése. Meg sajnálta, hogy egész héten nincs a szerelmetes kisbabáival, úgyhogy elültettem a gondolatot a fejében, hogy maradjon ő is kint az anyjánál, aludjon velük, és akkor az az apa-time is egyben.

Ez az egész már Krisztián előtt kialakult. Ez lett a csajos estém. Elvileg. De legtöbbször otthon maradtam, fotelban kucorogva egy bögre kakaóval és egy csajregénnyel. Ez hiányzott a legjobban az életemből. Egyedül lenni. Nagyot aludni. Reggel nem felkelni.

Amikor viszont kezdtünk egymásba belegabalyodni Krisztiánnal, adta magát, hogy péntek legyen a "randinap". Ő villámgyorsan kitalált magának valami rendszeres pókerpartit Pomázon (egy ottani régi barátja alibizett neki), ahol iszik, és már nem vezet haza, hanem ott alszik.

Krisztián gyerekei már nagyok, és akkor örülnek a legjobban, ha nincs otthon. A felesége meg.... Külön történet.

Mindenesetre a péntek a miénk.

Vagyunk olyan pofátlanok, hogy átjön hozzánk, és itt vagyunk együtt. Még jó, hogy kurva nagy a társasház, senkivel sem vagyok jóban, és kb. mindenki leszarja, mit csinál a másik.  A kibaltázott hitvesi ágyban rosszalkodunk (Nincs máshol hely, komolyan, nincs vendégszobánk, vagy ilyenek. A gyerekszobai szőnyegen még rosszabb lenne. Minden szombat délben ágyat húzok. Biztos, ami biztos.)

Remegve várom pénteken. 6-kor felveszem neki az áttetsző fekete topot a hozzáillő tangával. Combfixet is (jézusom, combfixet! jézusom, én!), mert ez a kattanása. Ez a fekete határozottan jobban mutat a vörös hajjal! Próbálok szexin pózolni, de nem megy, úgyhogy csak pofákat vágok magamra a tükörben, miközben hallom felfelé jönni a lépcsőházban.

Már az ajtóban felkiált, lelkesedik meg füttyög, én meg rángatom be, hogy mégse tőlünk zengjen a ház. Van a bevállalósság, meg van a hülyeség.

Megcsókol, beletúr a tarkómon felnyírt hajamba. Kéjesen csiklandoztatja vele a tenyerét, úgy felizgul tőle, hogy ihaj. Magam is folyton tapogatom azóta a fejem, hogy levágattam, élvezem a sörteszerű hajszálak érintését.

Csak most jut el odáig, hogy megcsodálja a szerelésem is. A kezét fel-le futtatja a harisnyámon ("Vegyél fel hozzá egy magassarkút!!" "Na persze, és aztán csókoljam meg a fejed búbját?" Nincs is magassarkúm. Úgy kell nekem az, mint orangutánnak a selfie-bot.)

Felkap - a derekára kulcsolom a lábam - és beszalad velem a hálóba, mintha lányt szöktetne. Ráveti magát velem együtt az ágyra - csak úgy nyekkenek. Lehúzza a bugyim, de a többi cucc marad. A harisnyát abszolút nem szabad levennem. A spagettipántos topot csak a derekamon húzza fel, a melleimet a vékony és hűvös anyagon át simogatja. Közben végighúzza az ajkát a lengőbordámon, és leheletfinoman cirógatja derekam - egyrészt veszettül csikiz, másrészt beleszédülök úgy felpörget.

Lehúzza a bugyim, beletúr abba kevés, selymes kis szőrbe, amit a rend kedvéért hagyok a dombomon, hogy ne érezzem magam óvodásnak.

- Legközelebb ezt is befestethetnéd vörösre!

Megjátszott felháborodással csúszok ki alóla, és ügyesen két vállra fektetem. Vadul összecsókolom a nyakát - megadja magát. Én húzom le róla azt a sok felesleges ruhadarabot - imádom, hogy szeret meztelenkedni. Egy csomószor van olyan érzésem, hogy a pasik a nőket szeretik levetkőztetni, de ők maguk képesek a teljes aktus alatt félig felöltözve lenni (ha minden megy is, a zokni marad. wtf?). A férfiaknak van testképzavara, hogy takargatják magukat? De Krisztián nem. Egy szál kötényben szokott nekem vacsorát főzni, miközben bambulok egy pohár borral a kezemben (azt is csak azért hordja, hogy nehogy leégesse a családi ékszert).

Vagy pizzát rendelünk, amiből egyszer egy szép háromszögletű darabot az ölembe helyez, és kéz nélkül eszi meg. Közben bele-belenyal a puncimba, mindenem ragad a sajttól. Viszont pepperonis a pizza, és én 15. másodpercen sikítva rohanok a fürdőbe, hogy lemossam magamról.

Ilyenek történnek, mi meg fuldoklunk a röhögéstől, és addig öleljük egymást, amíg megint nem kezdünk el spontán szexelni. És így tovább. Evés, ivás, szex. Ha kifáradunk, akkor megnézünk egy filmet (egy csomó van,amit mindketten szeretünk, és nem láttuk együtt - most lesz a vissza a jövőbe trilógia műsoron), és folytatjuk.

Szombat reggelre általában olyan vagyok, mint akin átment egy úthenger, és tébolyodottan vigyorgok.

Ha olyan pechem van, hogy én is hivatalos vagyok anyóshoz ebédre, akkor Krisztián kivisz a HÉV-hez, én meg zötyögök Szentendrére. Ha nem, akkor sem tudok semmi hasznosat csinálni itthon. Csak lézengek, mint a szerelmes kis hableány. (Ottónak talán feltűnik, hogy hónapok óta nem találja a lakást kitakarítva szombat estére. Mindenesetre nem teszi szóvá.)

Szóval én olyan szerelmes vagyok. (Nem tudom, mondtam-e már.)

Miközben én ilyen boldog vagyok, Durci-Morci, az az ellenséges kolléganő egyre szarabbul néz ki. Amikor először láttam, még annyira adott magára. Most totál le van harcolva. Évekkel tűnik öregebbnek. Élőhalott módban végzi a munkáját. Az arca püffedt, nem festi ki magát - szerintem nem is fésülködik. Ugyanabban az bugyogószerű sötétbarna nadrágban és előnytelen felsőkben nyomja végig a hetet.

Amikor ránézek, már nem azt a dühöt és féltékenységet látom a szemében, amit eleinte. Csak kétségbeesést. Azt látom rajta, hogy baromira el szeretne mondani valamit. Valakinek. És nem tudja. Vagy nem meri. Nem tudom.

Nem kéne vele foglalkoznom. Olyan rosszindulatú volt velem, tényleg, szarni kéne bele. De dilis vagyok, és azt érzem, hogy adnom kell a kevésbé szerencséseknek az én nagy boldogságomból.

Amikor egyik délután belépek a mosdóba, azt látom, hogy bámulja magát a tükörben, egész közelről, mintha nem is ezen a világon volna. Megérintem a vállát.

- Baj van? Látom, hogy valami baj van.

Megfordul, majd hirtelen a nyakamba borul és zokogni kezd, de úgy, hogy majd kiszakad a lelke.