Egy darabig úgy tűnt, hogy ezt tényleg meg lehet csinálni. Ott lenni a Tabulában, saját jogon. Sok ilyet láttak ott már - párok összejönnek, szétmennek, sokszor még újra is melegednek. Senki arcán nem láttam hát döbbenetet, amikor megjelentem egyedül a törzshelyen a szokott időpontban. Gólya későn érkező, messze nem volt még ott. 

Leültem egy asztalhoz (nem az elithez, azt azért nem), rögtön lett is társaságom, a táborban megismert arcokkal. Hédi, mikor megérkezett, boldogan felsikkantott "Hát eljöttél!" Adtam a lazát, de görcsben volt a gyomrom. Próbáltam elhessegetni az érzést, hogy Gólya barátai mégiscsak odasandítanak, összenevetnek, felvonják a szemöldöküket... („Nem, nem, most jó emberek között vagyok, akik kedvelnek, akik megértenek, akik okosak és lehet velük beszélgetni. Ez most jó nekem.”)

Fél 9-kor megérkezett Gólya, a karján egy másik hosszú barna hajú 20 éves őzgidával. Bár nehezen különböztetem meg őket, de ez nem a sikkantós bugyivalkirohanós volt a táborból. Őt többet nem láttuk. Béke poraira. A kislány kicsit feszengett - nem annyira, mint én az elején - de könnyebb helyzetben volt, mert fiatal és gyönyörű. Az összes kielégületlen vén fasz az elit asztalnál a nyálát csorgatta, próbálta magára felhívni magára a figyelmét, mint valami pávakakas. Gólya egykedvűen nézte a vergődésüket, ahogy megpróbálják lenyűgözni a gidát az ezeréves, szarrá hallgatott anekdotáikkal - mert végső soron ő volt az, aki a gida feszes műbőr nadrágos combját simogatta. Ő volt az, aki 25 perc múlva a lány után ment a női mosdóba és feltehetőleg szénné kefélte, mert a lányka piros pofival és kócosan tért vissza az asztalhoz, Gólya meg vidáman szívta posztkoitális prolicigarettáját az étterem előtt.

Kellett pár alkalom, 1-2 hónap, és úgy éreztem, tudom kezelni a helyzetet. Gólya néha még oda is jött beszélgetni, én pedig legyűrtem magamban a késztetést, hogy gyomorszájon vágjam.

Eszembe sem jutott, hogy bosszút álljak, nem azért csináltam az egészet. Unatkoztam, sodródtam, senki nem figyelt rám. A tabulásokat nem lehet szélsőségesen magas empátiával vádolni. Legyintettek, hogy „aki Gólyával összefekszik, az számítson ilyenre”, röhögtek egyet és máris a következő témán csámcsogtak.

Sebes voltam belül, de nyilván nem látta senki. Ilyenre csináltam magam, ez vagyok én, ha válsághelyzet van, vagy konfliktus. Felvettem a hullaarcot, nem szóltam egy szót sem, kifelé sziklafal. Befelé ürültek a sebek, a genny ott folyt a véremben.

Egy dolgot lehetett csinálni, vagyis nekem egy dolog működött. Inni kellett. Nem sokat, de attól éppen annyira lazultam el, hogy nem volt olyan a szám, mint egy tyúk segglyuka. Néha még a beszélgetésben is részt vettem. Úgy láttam, hogy ezt a Borókát valahogy jobban kedvelik, jobban elfogadják. Persze okosan visszatekintve nem fogadtak el így sem. Csak én tudtam elengedni azokra a pillanatokra, hogy állandóan azt lessem, hogy mit gondolhatnak. Mit mondhatnak rólam a hátam mögött. Ittasan nem érdekelt az ilyesmi. Most komolyan, mit tesz egy pohár bor? Vagy kettő…

Az ’öregek’ asztalánál ültem azon az estén. Éppen egyetlen fogukra való fiatal fruska nem volt, se Gólya, se a lotyója, úgyhogy jobb híján nekem magyaráztak, tették az egyértelműen kétértelmű megjegyzéseket. Kértem még egy pohár bort, és sztorik egyre jobban lettek. Rozmár, az ötven körüli őstabulás közjegyző heges varangyképe sem volt már olyan repulzív, mint amilyennek korábban láttam. Tömte az arcába a vacsoráját – mindig, minden csütörtökön PONTOSAN ugyanazt. Rizsszemek ragadtak a bajszába és repültek az arcomba amikor kínosan közel hajolva sutyorgott valami ótvar pletykát a fülembe.

Hédi akkor érkezett, odahúzott egy széket mellém, beékelődve a varangyképű és közém. Én megint nem ettem semmit, nem vonzottak az olajban tocsogó ocsmányságaik. A bor is szar ott, de annak legalább volt értelme.

Zárás után sétáltam a metróhoz. (Az okosóra nem tudta felismerni a mozgásformát, és jobb híján úszásként rögzítette.) Dudálást hallottam a hátam mögött: egy középkorú, középszürke Civic leeresztett ablakából a középkorú, középszürke Rozmár integetett.

- Hát helló megint, merre mész?

Mondom, hogy merre megyek, „az épp útba esik neki”. Tudom, hogy nem esik útba, valahol a budai agglomerációban székel asszonnyal, leszármazottakkal, két kutyával. De legyen, játsszuk így. Jobb, mint a metró, mert egyáltalán nem biztos, hogy ki tudom venni a bérletemet a tárcámból.

A kocsija bűzölgött vaníliás autóillatosítótól, le kellett húznom az ablakot, hogy ne kívánkozzon ki belőlem az elfogyasztott alkohol. Beszélgettünk is, már nem nagyon emlékszem, miről, valószínűleg folytattunk valami bent elkezdett témát. Gépiesen navigáltam, amíg le nem parkolt a ház előtt.

- Köszi!

Nyúltam a kilincsért, de tudtam, hogy úgysem úszom meg ezt. Valahogy nem is akartam megúszni – még egy Rozmár is ’valami’ volt abban a kurva nagy semmiben, amiben éreztem magam. A gusztustalan barna bajuszával, lehetetlenül formális halványkockás ingében, olcsónak kinéző drága cipőjében – akkor is egy megérinthető, meleg test volt, egy intimitásnak hazudható aktus ígérete.

- Várj még, hé! – szólt joviálisan

Hátratolta az ülését és kissé szétterpesztette a lábát.

- Nem akarod kicsit megsimogatni?

Körbenéztem a parkolóban, és akármilyen állapotban is voltam, eszembe jutott, hogy engem erre ismernek, bármelyik szülő sétáltathat kutyát, szóval talán nem kéne. Nem itt kéne. Tanulmányoztam a körmöm lepattogzott lakkját pár pillanatig.

- Nem akarsz feljönni egy kávéra? – kérdeztem végül sután

Ahogy jött mögöttem a lépcsőn, éreztem a tekintetét a seggemen. Hallottam a lépései zajából, hogy iszonyúan nyeregben érzi magát. Most az ő komfortzónájába tartunk: egy relatíve idegen, relatíve új, relatíve fiatal tabulás nő bugyijába.

Bezártam magunk mögött az ajtót, és úgy éreztem, nem az én otthonomban vagyunk, hanem övében, az ő terepén. Idegenül és vádlón pislogott rám a router piros villogója a teljes sötétségben.

Pedánsan felakasztotta a kabátját az előszobában, majd az enyémet is, miután levette rólam – nem láttam, csak hallottam az önelégült mosolyt a száján. Visszafordult, elkapta a derekam és hozzám szorította a csípőjét. Az arcomban éreztem a szájából áradó édeskés tartármártásszagot, aztán az ízét is, ahogy keresetlenül lenyomta a nyelvét a torkomon.

- Mmmm, finom vagy. Biztos ott lent is…

És már nyúlt is a puncim után – a lábam közé kanalazott és rámarkolt, amitől ösztönösen elhúzódva lábujjhegyre emelkedtem. Ott és akkor jutott eszembe, hogy baszki, menstruálok, épp a sűrűjét. Ki kellene hagyni azt, hogy megmaceráljon.

Szó nélkül besétáltam a nappaliba, ő követett. Cipőben. (Ezt alapesetben a lakásom megerőszakolásának tekintem, nagyon háklis vagyok rá, de most nem szóltam semmit.) Hátulról átölelt – vagyis inkább lefogott, a karomat az oldalamhoz szorítva. Csókolgatni kezdte a nyakszirtem, lehúzta a vállamon a bő nyakú pulóvert, harapdálta a vállam. Minden bajuszszála egyenként irritálta a bőröm, olyan volt, mintha drótkefével sikálnának. De nem lettem tisztább tőle, hanem egyre csak piszkosabb. Beleremegtem az érintésébe, amit bátorításnak vett, pedig nem az volt, csak a torokszorító borzadály jele.

Azt hittem, hogy könnyebb lesz, ha már itt van a lakásban… hogy el tudom engedni magam és valami jó sül ki belőle. Talán amikor rám fekszik, a testével egy időre elválaszt az iszamos, fojtogató sötétségtől, ami a tüdőmön szeret üldögélni, amikor egyedül vagyok. Talán elélvezek, és az arcom nyer pár másodperc kisimultságot, hogy az utolsó nyögés után azonnal visszaszaladjon kényelmes, megszokott ráncaiba.

Utólag jutott eszembe, később, hogy ezen a ponton – vagy igazából bármelyik ponton – mondhattam volna neki, hogy köszdekösznem, és menjen haza. Ezt egy igazi flört, kaland során meg lehet csinálni. Csakhogy ez egy csata volt. Annak a háborúnak egy csatája, amelyben emberenként kell legyőznöm a tabulát, faszról faszra, elhasználni, kifacsarni és hátradobni a taligára. És a csatában nem hátrálunk meg, hanem addig megyünk előre, amíg egyikünk bele nem hal.

Innentől nem volt érdekes az egész. Reméltem, hogy egy szopással el lehet intézni a dolgot, és bár szemmel láthatóan élvezte a szájam dugását – amiben a farkának íze összekeveredett az eljövendő másnaposság savanyúságával – mégis kihúzta egy különösen mély lökés után.

- Jól csinálod, de én baszni is akarok.

- Nekem nem jó, megvan a menzeszem.

- Nem baj, hoztam gumit.

Mármint, hogyha nem lenne, akkor simán gondolta volna a dugást? Melyik kibaszott univerzumban?

Minden mindegy volt már, húzza fel, dugja bele, pumpálja, csinálja, legyen vége. Úgy fordultam, hogy hátulról kerüljön belém. Nem akartam látni közben. Ugyanezt csináltam, amikor nyakszirtem adtam neki, vagy amikor az ölébe temettem a fejem. Csak látni ne kelljen az arcát, szembesülni vele, hogy ez egy élő, másik ember itt, akinek semmi keresnivalója ebben a lakásban, semmi keresnivalója a pinámban.

Gépiesen nyökögtem, hátha akkor hamarabb végez.

- Most már mindjárt élvezel te is, ugye? - kérdezte, én meg valami beleegyezőt sóhajtottam, és akkor befejezte.

A hátamnak tapadó mellkasán át éreztem a szapora, de gyorsan csillapodó szívverést. Fújt egy nagyot, és kiment mosakodni. Csurom vér lehetett, azt a részt már nem néztem, így is felkavarodott a gyomrom a löködéstől. Magamra rángattam valami pizsamaszerűt, mire kijött. Beálltam a nappali ajtajába, hogy oda már be se jöjjön, csak vegye a cipőjét és menjen. (Aztán persze rájöttem, hogy cipő volt rajta, úgyhogy akkor a kabátját vegye, leszarom.)

Arra gondoltam, hogy minden egészséges lelkű ember zavarban lenne egy ilyen helyzetben, de ő egy nárcisztikus fasz én meg egy… nem tudom, részeg, világról levált picsa. Csak néztem az arcába, amíg öltözött – az beképzelt vigyorba most már rusnya kielégültség is vegyült. Óvatosan megcsapkodta az arcom, talán el is köszönt.

A Rozmár neve melletti mentális négyzetbe került egy vérvörös kis pipa. Ezismegvolt.