Ki kellett utaznom Amsterdamba az IBC-re, a kiállítások kiállítására – nekem. Magánút, erősen magánút, természetesen szakmai meghívóval. Az persze túlzás, hogy kellett, miért pont idén hagytam volna ki. Hozzá kell tennem, hogy a repülőjegyet hónapokkal előtte megveszem; az nem lehet, hogy „lemaradok”. Minden ami broadcast mindig is érdekelt. Főleg miután rájöttem, hogy az audiovizuális technika nem reked meg a kompakt kazetta és a 8mm film szintjén. Kis tökösként kazettás magnókkal próbálkoztam; próbáltam kihozni belőlük a maximumot. A maximum a világ ezen táján nem jelentett sokkal többet a minimumnál. Nyávogó szalagok, elromló IC-k, hordóalakú gumigörgők, füstölő tápegységek. Videoton, Orion, BRG, esetleg Unitra; mind mind csodálatos szalagzabálók. Gyűjtöttem, egy nyugati – Japán, nekünk az is nyugat volt – gépre, ami azért meglett, és nagyon szépen illusztrálta a Makó – Jeruzsálem távolságot. Meg közben volt a VHS győzelme a Betamax felett. Mindegy, beragadt rendesen, és igyekszem tartani a lépést a technikai fejlődésben, ha csak agyban is.
Timikét lepattintani kifejezetten nem volt könnyű. Sopánka üzemmód beindult, hogy ő még sosem járt Hollandiában, és mi lesz vele 4 napig nélkülem, meg ilyen, pont nekem való nyafogás. Kifejezetten nem szerettem volna, ha bárki is velem jön, mert ezek az évi rendszerességgel beköszöntő amsterdami kiruccanások jelentik nekem a „szabadságot”. Hollandia nagyon szabad ország, és persze vannak betartandó szabályok, a kereteken belül kifejezetten jól érezheti magát az ember. A gondolkodásmódjuk számomra csodálandó. Amikor először jártam ott, megkérdeztem őslakosokat, hogy vajon minek kezdtek el az évezred közepén szélmalmokat építeni. Azt a választ kaptam, hogy a szivattyúzással folyamatosan további termőterületeket nyerhettek, mely termőterületekre számításaik szerint 200 év múlva szükségük lesz, mivel az addigra megnövekvő népesség élelmiszerigényét ki kell elégíteni. Bambán álltam. Ezek évszázadokra terveznek és gondolkodnak előre? A balatoni lángosos meddig lát? 3 hónap; tudom, megkérdeztem. Nem mintha nagyon érdekelt volna, csak felbaszott, hogy a szemesi strandon évről évre durván emelkedik a lángos ára.
- Mester – szólok be zsírszagú büfé ablakon Lacinak – hogy van az, hogy a lángos ilyen drága lett pár év alatt?
- Azé van – artikulálja – mer egyre kevesebb a vendég. És énnekem 3 hónap alatt meg kell keresnem az egész évi megélhetésre valót
A gondolkodás sok magyarázatot nem igényel. Adjuk drágán, mert keveset adunk el belőle, úgyis megveszi a paraszt. Ennél sokkolóbb az, hogy McLangoslaci, nem szívesen dolgozik többet évi három hónapnál. Én ennyire pl nem állok jól.
Ami érdekes, hogy a kiállítást járva eszembe jutott Okoska, valahogy elviseltem volna, ha néha beszólogat. Lehet, hogy rászoktam a savazására? Az elmúlt napokban-hetekben egész jól elvoltunk. Én nem tudom, hogy eddig megvolt neki, vagy a petéit érlelte, vagy mi volt vele, de előnyére változott. Eltette valahová a „nőként is kicsi a pöcsöm” attitűdjét, és nem is kereste. Egész vidámba volt; pontosabban olyan volt, mint aki tudomást vesz a világról, és nem a belső sírás és zokogás határozza meg az arckifejezését. Persze nő maradt, ami azt jelenti, hogy dagadt – szerinte – de képes volt a szemem láttára elfogadni, hogy nem az a világon a legfontosabb dolog, hogy magunkról milyen torz kép él bennünk. Torz képekről tudnék mesélni, szerény nyomott véleményem szerint az emberek bő 80%-ának fogalma sincs önmagáról. Az előző százalék nagy részének, meg fogalma sincs arról, hogy fogalma sincs önmagáról. A többi meg szimplán gyakorló elmebeteg.
Andi is sokszor eszembe jutott, leginkább az utazásom előtti hétvége miatt. Még pénteken írt Skype-on. „Szia Dénes, szombaton van egy kis szabadidőm, szeretném ha tudnál rám szakítani pár órát” Tejóisten, gondoltam magamban, már megint mi történhetett ezeknél? Az elmúlt napokban kiegyensúlyozottnak láttam, vidám volt; és bár nem vettem észre, hogy kedves vőlegényével annyit csivitelt volna, mint korábban, a korábbi feszültségnek nyomát sem fedeztem fel benne. Visszaírtam:
„Helló Andi, szombaton délután ráérek, hol találkozzunk?”
„Legyen a Városmajor, a színpad mellett. Neked mikor lenne jó?”
„2 pl?”
„Tökéletes”
Odamentem kicsit korábban, és úgy helyezkedtem, hogy ha a Maros utca felől érkezik, ne láthasson. Nem tudom, miért akartam titkosban lenni, talán látni szerettem volna úgy, ahogy van, magában, anélkül, hogy bármi nekem szóló álarc legyen rajta. Jött, pontosan. A kora őszi napsütésben sokkal szebb volt, mint az irodai neonok fényében. Rövid fehér szoknya, nagyon rövid, és feszes khaki póló, alatta a világ legszebb mellei. Mosolygott, és mintha megbeszéltünk volna valamit, csak annyit mondott: „Mehetünk” Felnevettem ezen a határozottságon és az autó felé kalauzoltam. Elindultunk kifelé a városból, nem beszélt. Bár nem vagyok szószátyár típus, de nekem kellett életben tartanom a kommunikációt; ő legtöbbször csak mosolygott. Ahogy mellettem ült, folyamatosan a combjait nézegettem, és megfogadtam, hogy legközelebb hátrébb tolom a jobb 1-et, ha a fehérnemű minőségét szemrevételezéssel akarom ellenőrizni. A 100-as úton tartottunk Biatorbágy felé, mert ismerek egy kellemes kis tavat arra, és gondoltam jó lesz kiülni egy stégre, ahol beszélhet. Ezen a ponton kicsit sem voltam biztos benne, hogy beszélni fog, pedig a skype alapján azt gondoltam, hogy valami lélekkiöntés vár rám. Leparkoltunk, nem vettem a halőrbódéban napijegyet, pedig a kissé kapatos harcsabajszú – milyen lenne – halőr vidáman tukmálta. Azt mondta, hogy megéri, mert ha netán fognánk halat, akkor olcsóbban vihetnénk haza. Mondom ember, nem horgászni jöttem, nincs is pecabotom. Erre ő, hogy itt sosem lehet tudni, merthogy csintalanok a halak. Leráztam valahogy és kiültünk a víz fölé a napra. Pár elvetemült horgász lógatta a botját a kapás legkisebb jele nélkül. A nádasba vágott stégek hangulata a Balatont idézte számomra; csend, nyugalom. Igen, ezek normálisabb horgászok voltak, kuss volt, nem Lagzi Lajcsi kazetta bömböltetése a Wartburg Touristból. Andi véletlenül – hehe - úgy helyezkedett, hogy a combjai közé lássak. Lehet, hogy Timitől tanulta. Meg azt is, hogy a fehérnemű káros és veszélyes, tehát ne hordjuk. Kezdett derengeni, hogy nem is beszélgetni akar, de azt már végképp nem értettem volna. Alapvetően nem kell, hogy egy nő maga fölé teperjen, de Andival tartózkodó voltam tudva azt, hogy erősen férjhez szeretne menni a narancssárgába öltözött fiúcskához. A Timivel közös élmény volt az egyetlen, melynek része volt a szexualitás, illetve nem, az konkrétan baszás volt. Amikor Andi később nálam járt, akkor lelki rom volt, a vigasz szex meg nem a legjobb tanácsadó. Kezdett kínos lenni a helyzet a nadrágomban, amit Andi helyesen fel is mért. Kigombolta a sliccemet, elővette a farkamat és verni kezdte. A keze kicsi, de nagyon ügyesen tudja ráfonni az ujjait; egyszerre puhán és mégis erősen. Az ujjai szorítását folyamatosan változtatva, mintha hullámozna a keze a farkamon. Adva a hülyét gyorsan megkérdeztem, hogy mit is akart mondani. Már megint nem válaszolt, utána pedig már nem is tudott volna, mert a szájába vette és szopni kezdte. Először csak a makkomat vette a szájába, és nyelvével simogatta a hegyét, majd egyre mélyebben és mélyebben nyelte magába, miközben a mutató és hüvelykujjával gyűrűt formálva szorította a tövét. Aztán kivette a szájából, végignyalta, majd újra tövig nyelte. Ezekben a pillanatokban nem értettem az emberét, hogyan tud elutasító lenni ezzel a lánnyal. Néhány horgász felfedezte a live show lehetőségét, mert láttam, hogy nyújtogatták a nyakukat, és pont olyan pózokat próbáltak felvenni, hogy minél jobban láthassanak bennünket. Teljesen nem értettem, hogy mit kell azon nézni, hogy engem szopnak, de hát ízlés dolga. Belül kezdett elegem lenni, hogy gondolataimban hímes tojásként kezelt Andi ennyire átveszi az irányítást ezért taktikát váltottam, felhúztam a szoknyáját a fenekén, és bedugtam az ujjamat a puncijába és ki-be mozgatva felvettem fejmozgásának ütemét. Nedves, puha, akarja. Egy pillanatra felemelte a fejét, ezt kihasználva a horgászok felé intettem a fejemmel. Nekem teszik – mondta, és folytatta tovább. Már két ujjam volt a puncijában és a nedvességéből éreztem, hogy itt nem fogunk megállni. Ülj rám – mondtam neki, amit rögtön meg is tett; szép lassan rám csúszott és csak alig észrevehetően mozgott, szinte csak az izmait használta. Éppen nem akartam megkérdezni, hogy Timikével jógázni is együtt járnak-e, és esetleg intimtorna is van-e az anyagban, mert túl jól éreztem magam benne. Szétnyitotta a combjait, én meg megbabonázva bámultam a punciját. Hátradőlt, és egyik kezemmel a csiklóját kezdtem el simogatni. Először csak finoman, aztán egyre erősebben, ahogy a kezemnek feszült. Felültettem és megemeltem a csípőmet, majd mindkét kezemmel a fenekét kezdtem el markolászni. Néha gyorsított, finoman körözött rajtam, és lassan minden irányt bejártunk. Megfogta a kezemet, és a jobb kezem középső ujját beirányította a fenekébe. Úgy mozgott, hogy az ujjamat is magában érezhesse, és a farkammal ellentétes ütemben csúszkáljon benne. Ujjai simogatni kezdték a csiklóját és én egyre szorosabbnak éreztem a szorítását. Nem bírtam volna tovább húzni, alulról elkezdtem ráfeszülni, hogy minél mélyebben benne lehessek és én is gyorsítottam. A külvilágot nem is érzékeltem, amikor telepumpáltam a punciját. Neki sem kellett több, megérezve a belelőtt forróságot összegörnyedt, majd kiegyenesedett, végül rám borult. Percekig így maradtunk, nem akartunk változtatni ezen az állapoton. Nem tudom, hogy mekkora volt a közönségünk, de nem is érdekel. De tényleg, ha Andi szereti, akkor miért is foglalkoznék vele.
Körülbelül ez járt a fejemben, illetve az, amit később a hazaúton a kocsiban elmondott. És innentől kezdve Andiból semmit, de semmit nem értek.
