Nem bántam, hogy Aliz egy kicsit összeszedte magát. Egyre inkább nehezemre esett, hogy az anyukája legyek. Már az is nehéz, hogy van három saját gyerekem, nem kell még egy kamaszlelkű felnőtt nő. Igazán szeretem őt, de nem volt jó ennek a kapcsolatnak a dinamikája, nem volt egyensúly a barátságunkban. Idén végre „egyenrangú” felnőttekként tudunk egymáshoz viszonyulni. Nem mellékesen én is tudok hozzá fordulni figyelemért, segítségért – nem csak ő szív le engem.

A Balázsos szakítás után komolyan féltettem. Volt egy pár nap, amikor legszívesebben óránként felhívtam volna, hogy megvan-e még. Dénest az ég küldte. Meg azt a munkát. Mióta Alizt ismerem, még sosem láttam ennyire kisimultnak.

Jelenlegi munkahelyem, a Halálcsillag eléggé a végét járja. Az új vezetés egy csomó stratégiai hibát vétett. Kezdve azzal, hogy kirúgta a fél sales-csapatot. Meg sem próbáltak úgy csinálni, mintha valódi teljesítményprobléma lenne velük. Hozták a számokat. De a bajkeverők, és az előző főnökség lieblingjei – amúgy nagyon profi értékesítők – elküldésre kerültek. Amivel nem számolt a cég az, hogy ezeknek a kollegéknak a kapcsolatait nem lehet pótolni.

Szóval szarban vagyunk. A mi osztályunk kevésbé, függetlenül dolgozunk, de ha csődbe megy a cég, mi is megyünk. Hozzáteszem, hogy a „mi osztályunk” lényegében csak Erik, meg én. Vannak ilyen junior lánykák, akik jönnek-mennek. Kb. 2 hónapig bírják a munkatempót / vacak fizetést. Más se csinálnak, csak Erik körül legyeskednek, pedig látják a jegygyűrűt. Meg sem jegyzem a nevüket. Akkor volt a legkellemesebb, ha kettesben maradtunk. Napok teltek el, és alig szóltunk egymáshoz. Nem feszült csend volt, inkább olyan barátságos fajta. Nekem megfelelt. (Reméltem, ő is így érzi.)

Próbáltam eliminálni az abból adódó bénaságot, hogy Erik az unokahúgom vőlegénye. Lakótársa. Mittudomén. Mert egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy ezek tényleg együtt vannak, párkapcsolatban. Voltam náluk, láttam a lakást. Láttam a nagy franciaágyat, ami körül érdekes módon csak Lotti holmijai vannak, meg a vendégszobát, ahol hasonlóképp meglepően Erik cuccai laknak.

Lottival ritkán beszélünk. Évente párszor leülünk kávézni, ahol leginkább a munkáról meg a srácaimról van szó. Meg persze a kötelező családi szülinapokon találkozunk, de akkor esély sincs beszélgetni. Ahol ott vannak a gyerekeim, én ott megszűnök individuum lenni, és felügyelő- és kiszolgáló személyzetté degradálódok.

A családom egész jól vette a válásomat. Összességében soha nem gondolták Ottót nekem valónak. „Nem a te szinted” – mondta nagyanyám mindig. „Leadtad a színvonalat, amikor hozzámentél” – tódította a keresztapám.  Lotti szerintem örült neki, hogy az ő „gyanús” kapcsolata Erikkel lekerült a családi pletykamenüről, és én kerültem sorra. Nekem nem fájt a válás téma, úgyhogy hagytam pihenni Lotti titkát. Egy darabig legalábbis.

Múlt hét szerdán volt Lotti szülinapja, és rendhagyó módon nem teázni vittem, hanem koktélozni. Mondván, hogy én most szóló vagyok, hadd rúgjak ki a hámból (ha tudná...). Nem szokott a piához, maximum egy kis házi alkoholizmust tudok róla elképzelni esténként egy EGÉSZ deci borral. Ehhez képest minden lószart ittunk össze-vissza, ilyen nyákos csajos trugyikat – Sex on the Beach, Cosmopolitan, Pina Colada, stb. Igyekeztem vigyázni rá, mert nem volt kedvem fogni a haját, amikor hány, de azért rendesen belazultunk.

A harmadik ital után kezdte minden átmenet nélkül elmesélni az Erik-szituációt. Sejtettem, hogy nem akarom hallani. De visszás módon érdekelt is. Hagytam folyni Lottiból a részleteket. Erikkel sosem beszéltek róla, pontosan hogyan találkoztak, csak annyit, hogy közös ismerős útján. Az "ismerős" része kicsit bonyolultabb.

A kérdéses személy Erik húga volt, Szonja, aki 5 évvel ezelőtt történetesen Lottinál írta a PhD-ját. Nem is volt igazi tanár-diák viszony ez, hiszen Szonja is 28 múlt, amikor letette a doktorit. Szoros barátság alakult ki köztük, ebben nagy része volt a közös szakmai érdeklődésnek és a sok együtt töltött időnek.

Szonja kicsi, törékeny, tüsi hajú lány volt, nem mellesleg nyíltan leszbikus. Lotti először szent borzadállyal fogadta az információt, de egy idő után Szonja csajozós sztorijai már természetes részévé váltak a beszélgetéseiknek. 

Ebben az időben Lottinak is elkezdett ketyegni a biológiai óra - látva, hogy én is sorban potyogtatom a gyerekeket. Különösebb lelkesedés nélkül, de a rá jellemző módszerességgel igyekezett nemzőpartnert találni. Egy alkalommal egy egészen szimpatikus, ártatlannak tűnő nagydarab pasival találkozott, aki a második randin felhívta a lakására egy kávéra. Szegény csúnyuska, tapasztalatlan Lotti azt gondolta, hogy a kávé az kávé, és a szolid szalonpetting után békében távozhat a fiatalember lakásáról. De a kávé whiskey volt, a pasi meg agresszív. Lotti tiltakozását bátorításnak vette, és erőfölényét kihasználva leteperte a kanapéra. 

Ezen a ponton Lotti már könnyezett mesélés közben, engem meg kínzott az érzés, hogy nem vettem észre rajta akkor a traumát.  Csak Szonjának szólt róla, aki unszolta, hogy jelentse fel, de nem volt hajlandó. Viszont onnantól kezdve Lotti megundorodott a férfiaktól.

- Nem tudtam elképzelni, hogy valaha még egy ilyen hozzám nyúlhat - mondta. - A férfiak állatok... Sejtheted, hogy mi történt ezután...

Igen, a nagy poszt-traumás stresszben Lotti összejött Szonjával. 

- Nem gondoltam, hogy van ilyen boldogság, mint amit ketten átéltünk. Tökéletes volt. Már azon voltam, hogy elmondom anyuéknak és összeköltözünk. De akkor Szonja beteg lett... Az utolsó fél évet a kórházban voltam vele (neked is, meg mindenkinek azt mondtam, hogy egy szemesztert Helsinkiben töltök). 

Szonját szabályosan felzabálta a rák. A bátyja, Erik is rengeteget volt bent nála, így ismerkedtek meg Lottival. Szonjáék szülei nem éltek, úgyhogy a srác az utolsó családtagját is elvesztette. Szonja halála után Lotti és Erik egymásba kapaszkodtak. Hetekig, mint egy gyászoló madárpár ültek Szonja lakásában ketten, és egymás vállán bőgtek. 

- Az ő emléke összeragasztott minket - folytatta Lotti. - Mindketten úgy éreztük, hogyha egymást elveszítjük, eltűnik az utolsó kapocs is Szonjával. 

Erik odaköltözött Szonja megüresedett lakásába, Lotti pedig szinte minden estét ott töltött vele. Pár hónap múlva szinte természetesen adódott, hogy unokahúgom felmondja az albérletét, és becuccol. Viszont akkor már mondani kellett valamit a világnak. Hogy mégis mit csinálnak ők egymással, milyen viszonyban vannak. 

- Erik találta ki ezt az eljegyzésesdit. - mondta Lotti - Mivel egyikünk sem akart senki mással igazi kapcsolatot, és ez az együttlakás praktikus volt. Én Szonja óta nem voltam senkivel, gondolni sem tudtam senkire. Erik meg... igazából nem is tudom, Eriknek ez miért jó... Az van, hogy tényleg olyan kellemes vele. Együtt főzünk, moziba megyünk. Együtt fizetjük a számlákat, a vásárlást. Elém jön az egyetemhez kocsival, ha előbb végez. Minden van, a szexet kivéve. Olyan, mint egy jó házasság. Vagyis... - néz rá bűnbánóan, félve, hogy megbánt - jobb is, mint egy házasság. Nem is tudom, mit csinálnék nélküle...

Erre iszom. Néhányat. 

OK, azért sejtettem, hogy ez az az egész Lotti + Erik dolog nem olasz. De reménykedtem. Feltételezem, hogy ez az, amit Erik el akart mondani majdnem egy éve Soltvadkertre autózva.

Miután megesküdtem, hogy nem árulom el senkinek, begyömöszöltem a részeg Lottit egy taxiba, és sétálni kezdtem a hidegben. Ki akartam fújatni a széllel a fejemből ezt az egész témát. Aztán egy váratlan gondolattól vezérelve - amúgy spiccesen - elindultam edzeni egy non-stop edzőterembe. 

Egy ideje már nagyon elegem lett a "minden péntek este más hapsi"-ból. Nyár vége óta nem is nagyon erőlködtem rajta, nem kerestem az interneten, nem mentem utána, kifújt. De az egész Erik-Lotti témától frusztrált voltam, és jól esett volna egy olyan orgazmus, amit nem magamnak kell előállítanom. 

Körbevizslattam a teremben, és kinéztem egy ötven körüli férfit. Klasszikus kapuzárási pánikból elkövetett edzését művelte. Döbbenetesen semmilyen volt. Szinte azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy mennyire nem volt feltűnő. Olyan volt, mint egy online tárgykeresős játékban egy marék szög a forgácsos padlón - esélytelen észrevenni. 

A tömény érdektelenség auráját árasztva állította be magának a nevetségesen kis ellenállásokat a gépeken, terpesztett a tárogatón (igazi férfi nem bohóckodik gépekkel, hanem mindent megold szabad súlyokkal, csigákkal és kötelekkel, csak úgy fegyencesen, mert az úgy szexi).

Nagyon feltűnően kellett vele flörtölnöm, mert ez a fajta annyira belekényelmesedik a házasságba, hogy észre sem veszi a nőket élőben. A perverzióikat általában a neten élik ki - ha már kevés a klasszik pornó, akkor streamelt élő dugást, vagy csápos hentait néznek, esetleg háziringyókkal webkameráznak. 

Nem volt jobb tippem, mint segítséget kérni tőle gyakorlatokhoz.  Amikor végzett a fekvenyomás szériájával, megkérdeztem, nem biztosítana-e nekem az enyémhez, amire persze azonnal ráállt. Feküdtem a padon, ő meg állt a fejemnél és finoman tartotta nekem rudat. Simán beláttam a bermudája szárán, ott gömbölyödött fehér fecskében impresszív felszerelése. És ez volt az első olyan pont, amikor úgy éreztem, ötletszerű választásom szerencsés volt. 

Valaki kinyitott egy ablakot, és a hideg levegőtől fektemben egészen hegyesre merevedett a mellbimbóm. A fickó nyála majdnem elcsöppent ahogy a vékony anyagú topomat nézegette, és hallgatta, amint teátrálisokat nyögve emelgetem a súlyt. A fehér fecske is önálló életre kelt, duzzadt a bő bermuda alatt. 

Amikor végeztem, szinte pánikszerűen lépett le az férfiöltözőbe, amin egy kicsit fel is basztam magam. Akkor most minek raktam bele ennyi energiát? Hogy diszkréten kiverje a zuhany alatt? Dühösen tusoltam és öltöztem. Ahogy kiléptem, a terem előtt dohányzott átszellemülten az áldozatom. Levettem egy cigire - "kocázok, bocsi", "ennyit az egészséges életmódról, hehehe". Elszívtunk kettőt, és akkor már kezdett leesni neki, hogy nem véletlenül futok bele mindig. Válófélben van, frissen elköltözve.

Töksötét volt az éjszaka, a városliget mellett egy lélek sem járt. Gálánsan felajánlotta, hogy elkísér a kocsimhoz, "nehogy valami bajom essék", és amikor megmondtam, hogy gyalog vagyok, azonnal felajánlotta, hogy hazavisz. 

- Hozzám vagy hozzád? - kérdezem pofátlanul.

Ezt szerintem élő ember még nem mondta ki, csak filmekben használják, de muszáj volt kipróbálnom. (Olyan, mint a liftben azt mondani ismeretleneknek, hogy "mindnyájan tudjuk, miért jöttünk most össze". Egyszer megcsinálom.) Jól le is fagyott a fazon. 

- Menjünk hozzád, az valószínűleg közelebb van - válaszoltam meg gyorsan a saját kérdésem.

A VI. kerület nem túl toprongyos részén álltunk meg egy tippre '80-as években felújított bérház előtt. A helyzet béna volt, a lápcsőházban nem szólunk egymáshoz. Próbált néha beszélgetést kezdeményezni, mint egy lelkes ingatlanos, aki lakást visz megmutatni. Körbevezetett.

- Teakonyha. Ott a mosdó. Itt meg... khm... a hálószoba.

Az edzőtermi zuhanyzás után mindketten frissek és jó szagúak voltunk. A kocsiban felajánlott rágónak köszönhetően jócskán mentolosak is. Ne képzeljük ruhaletépős előjátékot. Mellém ült az ágy szélére, megsimogatta a karom, és ügyetlenül megpróbált megcsókolni. Az esti borostája dörzsölte az arcom. Zavartan felnevetett.

- 13 éve nem csináltam ilyet, bocs, ha kijöttem a gyakorlatból...

Nem válaszoltam, csak finoman hátradöntöttem az ágyra és ráültem. (Miért szeretek rájuk ülni? Aliz szerint föléjük akarok kerekedni, kontrollhelyzetben lenni. "Te megteheted, mert könnyű vagy. Ha én ülök egy pasira, leáll az alsótestében a vérkeringés.") Így már a csók is kellemesebb lett, ügyesedett, megszokta.

Lehúzta a felsőmet. A teremben nem vettem vissza a melltartómat, rögtön ott hetykéskedtek nem létező melleim. "Imádom a kis cicijeidet", suttogta, és lelkesen szopni kezdte a bimbókat. Közben a derekam és gerincem cirógatta, amitől határozottan beindultamk. Megállt, sietve lerángatta magáról a nadrágot. Ott állt előttem fehér atlétában és alsóban (Ezt tuti a felesége vette.) Nem vagyok hajlandó atlétás fickóval dugni, lekaptam róla. A mellkasán enyhén őszülő göndör szőr, de épp csak kellemes mennyiségben.

Gyorsan felszoptam - nem kellett hozzá sok - fel a gumi, és magamba húztam. Felszisszent az érzéstől, ahogy a hüvelyemmel rákulcsolódtam a farkára. Elég tiszteletre méltó kitartással dugott (ez a király az idősebb palikban, már ha feláll nekik), a történet egy pontján el is élveztem tőle, és nekem már OK lett volna az is, ha abbahagyjuk, de úgy tűnt, csak akkor kezdett belejönni. Egyik pillanatról a másikra elhagyott az erőm, beütött az alkohol, az evés hiánya és az edzés, leesett a vérnyomásom, leizzadtam, remegni kezdtem.

A pasiban volt annyi érzékenység, hogy észrevegye, hogy nem vagyok jól. Azonnal átváltott apa-módba, hozott nekem vizet, még valami kaját is elővarázsolt a hűtőből, vizes ruhát hozott a fejemre és betakargatott. Pólót vett fel, gatyát nem, és mellém bújva simogatott. Olyan otthonos és biztonságos érzés volt, mint amikor pici gyerekként bemásztam a szülők ágyába. Nem tudom, mikor aludtam el, de hajnali 2-kor riadtan ébredtem a karjaiban. 

Marasztalt, de menekülhetnékem volt. Nem firtatta, hogy befejezzük-e azt, amit elkezdtünk, hagyta, hogy összekapkodjam magam. 

- Felhívhatlak holnap? - kérdezte, és egy kicsit meghökkent, amikor határozottan nemet mondtam. Nyökögtem még valamit abban a témában, hogy "köszönöm", meg "elnézést". Szomorkásan nézett utánam, ahogy lerobogtam a lépcsőn.

Hazafele újra feltört bennem Lotti története, és nem tudtam nem Márkra gondolni. Ha az én közepes külsejű hobbileszbikus unokahúgom együtt élhet egy olyan édes, okos és figyelmes pasival, mint Erik, nekem miért nem adatik meg, hogy beteljesüljek pánszexuális jóbarátommal?

Mert bizony Márkkal egy év alatt sem jutottunk semmire.