Vannak szabályok. (Szeretem a szabályokat, rendet tesznek az életben. A korlátok jók. Nem a szabadság hiányát kell bennük látni, hanem azt, hogy kint tartja a veszélyes külső világot. És egy kerítésbe jó kapaszkodni. Egy puszta közepén… azt se tudod, merre van a hazafelé…)

Ezek a szabályok nem úgy készültek, hogy leültünk egy asztalhoz, és leírtuk őket egy papírra. Van köztük olyan, amit ki sem mondunk. De mindketten tartjuk magunkat hozzá.

Három éve indult. Vagy inkább már négy – vágy szinten már akkor elkezdődött. Már jó ideje együtt voltunk Andorral, együtt laktunk, együtt terveztük a továbbiakat. És akkor valami elromlott.

Nem tudom, biztos én voltam a hülye. Betöltöttem a harmincat. Nem gondoltam, hogy így megérint. Végül is mit számít, csak egy szám, meg a föld forgása és keringése. A barátnőim – ismerősnőim – elvittek bulizni. (Eszter nem volt itthon, de küldött egy Valentino magas sarkút.) A lányok tényleg odatették magukat, privát terem egy pubban, chippendale fiú. Rövidet ittunk. Aztán elmentünk táncolni. (Ilyennek kellene lennie egy lánybúcsúnak. Mondjuk. Amim sosem lesz. Így döntöttünk. Így döntöttem.)

Szép voltam. Csinos, karcsú (magamhoz képest), ömlött belőlem a feromon. Minden pasi rám akart mászni, és imádtam ezt az érzést. Október 9-én, éjjel kettőkor születtem (éjszakai ember vagyok). Ezen az estén, amikor rápillantottam az órámra, és láttam, hogy elmúlt kettő, egyszerre nem kaptam levegőt a klubban. A következő emlékem, hogy a Nagymező utcán ülök egy padon és üveges tekintettel bámulom a lerókázott Valentinomat.

 Harminc lettem, és most már sosem csinálhatom meg azokat a dolgokat, amit a húszas éveimben kihagytam. A szexre koncentrálva persze. Sosem leszek nővel. Sosem leszek két pasival. Sosem fogok spriccelve elélvezni. Sosem leszek színes bőrű pasival. Sosem fognak megkötözni. Sosem fogom dominacsizmában egy szubmisszív férfi arcát a pinámra szorítani. Sosem fognak seggbe dugni. (Utóbb kiderült, hogy ezek nagy része nem jön be, de egy esélyt eddig mindennek adtam. Mindennek.)

Nem is csak az életkor miatt. Hanem mert megvan a „párom” (hogy utálom ezt a szót!). Együtt éljük le az életet, és maximum annyit várhatok tőle, amit eddig kaptam. Kellemes, kielégítő vanília-szexet, 3 póz váltogatva, orál legfeljebb előjátéknak.

Viszont kedves. Intelligens. Szeret. Gondoskodik rólam. Tudom, hogy anyagiak terén nem lesz gondom soha – nem leszünk gazdagok, de szépen meg fogunk élni (csúnya dolog, de ez is számít).

De az élet unalmas volt, kongóan unalmas. Nem lehet, hogy ennyi volt! Hogy most már semmi nem fog történni! Ugyanezt a munkát fogom végezni, ugyanezzel az emberrel, ugyanebben a lakásban fogok élni, és csak öregszem, öregszem, addig, amíg már magamhoz nyúlni se lesz kedvem. Lehet – horror! –, hogy elfelejtek szexelni?

Andor előtt volt életem. Néha viharos. Akkor azt hittem, hogy a promiszkuitás csúcsait élem meg, pedig hol voltam én attól. Tényleg, így nevetek az akkori ártatlanságomon.

Viszont mióta Andorral voltam, hűséges maradtam. (Előtte is leginkább hűséges voltam a korábbi pasikhoz, csak az interregnumok alatt dobtam be a lovak közé a gyeplőt.) De egyre kevesebb lett a szex. Egyre kevesebb az intimitás. Nem voltak közös programjaink, közös érdeklődésünk. Ő néha eljött velem jazz-koncertre, meg színházba. Én néha néztem vele olyan sorozatokat, amik őt érdekelték. De ennyi.

És nem volt csók. Ez kicsinált. Szájrapuszi lett belőle. Amikor elköszöntünk reggel, vagy elalvás előtt. Mintha 20 éve házasok volnánk. Amikor én elnyújtott, szinte fájdalmasan szenvedélyes csókokra voltam szocializálva. (Nagy mintát vettem, és igaz 90%-ban igaz az, hogy amilyen a csók, olyan a szex. Andor vaníliásan csókol. 6/10. Nem rossz, de nem is jó. Talán ezért nem erőltetem én sem.)

Próbáltam elnyomni magamban a vágyat, egész télen sikerült is. Befordultam, bedepiztem. Hízni kezdtem. Tavasszal viszont megbolondultam. Először csak nézegettem a pasikat. Az edzőteremben a kigyúrt állatokat ujjatlan pólóban. Az irodában a kollégákat – megállapítottam, hogy némelyik egész bejövős. A 20 éves szembelógós hajú bölcsészfiókákat a villamoson. Napjában háromszor cseréltem tisztasági betétet.

Egy este az egyik ismerősnő szülinapján (28-adik, akurvaanyját) elmentünk bulizni. Én leginkább csak a bárpultnál ültem és kibaszott öregnek éreztem magam. Csak kértem ki a piákat a dögös pultosfiútól. Az meg olyan szépen nézett. Amikor átadta a poharat, hozzáért a kezemhez. Az negyedik pohárnál azt mondta, a vendége vagyok. A hatodik pohárnál már együtt röhögtünk mindenféle hülyeségen. Lassan kiürült a bár, az ismerősnők furcsa pillantásokkal méregettek, amikor mondtam, hogy még maradok, aztán hazamentek.

 -          Zárnánk! – mondta a másik pultos, egy egyszerű fejű ribanctetkós lány.

-          Semmi gond, bezárok én, ha elszámoltál, menj nyugodtan.

 Amikor végre lelépett a ribanc, a szemembe nézett.

 -          Van kedved megnézni a konyhát? – és nekem volt kedvem.

Behúzott a „csak alkalmazottaknak” feliratú ajtón, a fényes fém munkapultok közé. Vadul, szinte harapva csókolt a számba – úgy felhúztuk egymást az előző órákban, hogy nem szarakodtunk tovább az ismerkedéssel. Levegővétel nélkül, fuldokolva smároltunk, közben a szoknyám alá nyúlt, és ügyes kézzel megszabadított a bugyimtól (ami, a történeti hűség kedvéért a bal bokámon lifegett a továbbiakban, beleakadva a cipőm pántjába).

Felültetett a pultra és továbbra is a számra tapadva egyre mélyebben nyúlt belém – én meg úgy fel voltam izgulva, hogy mindenfelé folytam szét a rozsdamentes acélfelületen. („Ha kijön az ÁNTSZ, remélem, nem hoznak UV lámpát.”) Két ujja a puncimban matatott, a hüvelykujjával meg a csiklóm dörzsölte. Kicsit túl erősem is, de akkor már mindegy volt. Remegve élveztem el, de a végére se értem rendesen, amikor már húzott is a pult szélére, a jobb lábam leért a földre, a bal bokám (rajta a bugyival) felhúzta a csípőmhöz, és úgy bevágta a farkát, hogy csillagokat láttam. („Gumi?” „Van rajtam, nyugi.”) Két percig, ha bírta, hangosan élvezett belém, a nyögései visszhangoztak a konyhában.

Elengedett, visszarángattam a bugyim – az ilyesmi mindig egy kicsit béna helyzet. Arcrapuszi, csak hogy félreértés ne essék a nem létező továbbiakat illetően.

-          Köszönöm – mondta, amikor kiléptem az ajtón.

Visszanéztem.

-          Nem, ÉN köszönöm.