Végül is lebukásra játszottunk. A vége felé már olyan feltűnően csináltuk, hogy épp csak a lépcsőházban nem. Krisztiánnak már köszöntek a szomszédok. Kaján vigyorral persze. Aztán a férjemnek pár órával később, még kajánabb vigyorral. Ottó nem egy különösebben finom…

Sosem hittem a szerelemben. Csak abban, hogy "egy fiú meg egy leány a megfelelő körülmények között találkoznak" (túl sok Hamupipőkét nézek mostanában, elnézést). Abban hiszek, hogy minden ember életében van egy pont, amikor azt mondja, hogy most már meg akar állapodni, kiszállni…