Végül is lebukásra játszottunk. A vége felé már olyan feltűnően csináltuk, hogy épp csak a lépcsőházban nem. Krisztiánnak már köszöntek a szomszédok. Kaján vigyorral persze. Aztán a férjemnek pár órával később, még kajánabb vigyorral.

Ottó nem egy különösebben finom lélek, amit nem vágsz az arcába, többnyire verbálisan, azt nem veszi észre. Neki nem lehet célozgatni - ebben nem különbözik az átlagférfitól. Arra számítottam, hogy amíg inflagranti nem talál minket minket, nem fog szembesíteni a a megcsalással.

Egy e-maillel buktunk le, amit véletlenül Ottónak küldtem tovább Krisztián helyett. Benne 72 hosszú, erotikus tartalmú levéllel. Nem válaszolt.

A halálraítéltek nyugalmával vártam haza este. A férjem nagyjából csak annyi érzelmet tud kifejezni az arcával, mint egy golden retriever. De én már nagyon ismerem, és ez a feldúlt arca volt.

A gyerekek már aludtak. Az ágy szélén ülve vártam, hogy mondjon valamit. Leült mellém, de nem szólt. Magába roskadva fogta a fejét. Hosszú percekig gyomorgörcsös csendben vártam. Amikor felnézett, piros volt a szeme.

- Jól értem, hogy akkor nem szeretsz már? -- kérdezte

A legnagyobb kegyetlenség lett volna az igazságot elmondani, hogy "nem hiszem, hogy valaha szerettelek". De még azt se bírtam mondani, hogy "nem". Csak vártam csöndben, hogy kijöjjön belőle minden.

- Mit csináltam rosszul? Az volt a baj, hogy nem vagyok eleget itthon? Nem volt jó velem a dugás? Nem mondtál soha semmit, nem panaszkodtál. Semmiről. Honnan kellett volna tudnom, hogy valami baj van?

Ez annyira Ottó volt, ez az egész. Hogy én bántottam meg, és ő hibáztatta magát. Épphogy bocsánatot nem kért az én viszonyom miatt.

- Most akkor hogyan tovább? Mert tényleg nem tudom, hogy erre most mit reagáljak. Nem tudom, mi lenne a felelősségteljes döntés. Ott vannak a gyerekek. Én viszont nem tudok többet ugyanolyan szemmel rád nézni. 

Hallgatok, hallgatok továbbra is.

- Volt több ilyen is? 

- Nem, nem volt, csak ez az egy. Csak ő. 

- Csak. Mióta tart?

- Fél éve kb. ...

- Fél éve? Fél éve versz át?

Nem válaszolok.

- Befejezed vele? Vagy mi? 

- Nem tudom...

- És mennyire komoly? Nincs jelentősége, vagy ...? Szereted ezt a ... ezt a hülye faszt?

Nem válaszolok, mert ez a taktika eddig is olyan nagyszerűen működött...

- Nem tudom, mit csináljak. Az biztos hogy nem tudok itt lenni veled. Kimegyek a kanapéra aludni. Gondolkodom.

Kicuccol. Egy órán át hallgatom a sírása tompított hangját.

Persze nekem is kattog az agyam. Egyfelől van bennem valami megkönnyebbülés-féle. Hogy végre kint van a titok, nem kell dugdosnom magamban. Másrészt egy szemét, családromboló kurvának érzem magam.

Nem akarom túlgondolkozni, túl messzire menni, de nem tudok szabadulni a mentális képtől, hogy esetleg nem Ottó van ott minden nap velem az ágyban, hanem Krisztián. Vele fekszem, vele szexem. Amikor csak akarok. Biztos otthagyná azt a nőt - volt már erről szó, már többször mondta, hogy ezen gondolkodott, még mielőtt találkozott volna velem. Akár másnap ideköltözhetne, amikor Ottó elmegy (ha elmegy).

Elhessegetem a gyerekeim képét magam elől, hogy hogy tudnám ezt kivitelezni, amikor ott szuszognak a másik szobában. Aztán arra gondolok, hogy végül is Krisztiánnak is vannak gyerekei, biztos tud velük bánni majd. Ki tudja, talán meg is szeretik. És ő is megszereti a kicsinyeimet. Lehet hogy apának szólítják majd egyszer? 

NA JÓ, itt kell abbahagyni, mert ez röhejes. Nem szabad. De nem tudok nem gondolni rá, és alig várom, hogy beszámoljak neki a fejleményekről. Mit fog szólni? Örülni fog, az biztos. Ugye örülni fog?

Nem bírom ki, még elalvás előtt írok neki egy rövid mail-t.

Egész másnap várok, hogy válaszoljon. Végül csak este kapok tőle levelet, hogy vette az adást, de nem tud elszabadulni, csak pénteken jön, mint mindig. Az még 3 nap. És nem is tud azalatt beszélni velem, mert hirtelen ki kell mennie Prágába két és fél napra.

Ottó nem szól hozzám egész héten, csak a legszükségesebbeket. Nem beszélünk a történtekről.

Péntek délután már be vagyok sózva. Alizzal elmegyünk munka után forró jógára. (Ide én rángattam el, ő meg engem TRX-re. Kiderül, hogy jógában ő a jobb - a husiság ellenére nagyon hajlékony. TRX-ben meg én verem le - nem nézik ki belőlem, de elég erős vagyok, illetve könnyen elbírom magam.). 

Utána még van időnk egy pohár valamire a közeli kávézóban. Ő is 7-kor találkozik egy ismerősével, és Kristóf is odajön ("Hogyhogy nem Balázs jön érted?" "Beosztották szolgálatra mára, úgyhogy szabad vagyok." Teljesen kiegyensúlyozott a csaj. Döbbenetes és irigylésre méltó. Lehet, hogy nemsokára én is ilyen boldog leszek? Hogy nekem is beteljesedhet?)

Aliz havernője előbb jön, csatlakozik, amíg végzünk az italunkkal. 5 perc múlva Krisztián is felbukkan - hátulról a vállamra teszi zongoristakezét és megcsókolja a fejem búbját.

Udvariasan, de gyorsan elköszönünk - már nagyon várom, hogy kettesben legyünk, és az eddig rajtam lógó érzelmi istráng nélkül élvezhessem őt.

Picit fura az együttlétünk, nem nagyon beszélünk a fejleményekről. Valójában az a fura, hogy minden annyira ugyanolyan. Próbálom nem erőltetni, hogy nyilatkozzon, hogy mondjon valami véleményt, terveket. Reggel hamar elköszön, mennie kell valahova. Ottó csak este hozza a gyerekeket haza anyóstól. Közben jobb híján kitakarítom az egész lakást. Olyan részeket is, amiket sosem takarítok. 

Hétfőn Aliz felajánlja, hogy menjünk ki kettesben ebédelni valamit. A törökben ülünk le, rácsapok a gyros tálamra. 

- Figyi, Borka. Mennyire ismered ezt a te ... barátodat? Krisztiánt.

Aliz tud róla amúgy. Lassacskán én is elmondtam a titkaimat, mintegy viszonozva az ő hirtelen kitárulkozását.

- Csak mert a Böbe havernőm, akivel pénteken összefutottál - tudod, aki szokott menni swingerbe, én is néha mentem még vele a régi időkben - szóval azt mondta, hogy ismerős neki. És azóta utánanézett, és tuti ő az. 

És elmondta az egészet, amit megtudott. Nem akarom hosszú lére ereszteni, mert rohadt fájdalmas beszélnem róla.

Krisztián nem nős. Illetve már nem, elvált évekkel ezelőtt. A gyerekei sem tízen- hanem huszonévesek, és nem is élnek az országban. (Ennyit arról, hogy edzésre kell őket vinni...) A párcserélős, szolid gruppenes, swingeres közösség jól ismert tagja. Van egy idősebb barátnője, akivel együtt él, de állítólag "nyitott kapcsolatban". Kb. minden nap más nővel van, stabil nőkkel. Hogy van neki "keddi", meg "szerdai". Meg hát úgy tűnik, hogy "pénteki" is...

Nem 42 hanem 47. Ja, és nem Krisztián, hanem Béla, de a történet ezen pontján ez már lényegében nem számít.

Végigmegyek szépen a gyász mind a öt fázisán. Illetve, remélem, hogy végigmegyek, mert most a 4-nél tartok, depresszió. 

A tagadás rész cuki volt, nyilván első reakció - nem lehet, nem ő az, tévedés. És akkor Aliz mutatott egy pár friss bejegyzést múlt hétről a goldengate.hu-n. (amikor "Prágában volt") Képekkel. Krisztián (BÉLA!) három förtelmes, öreg, dagadt némberrel. Minden pontján rátapadtak. Nem akartam elhinni, de az egyik képen pont úgy nézett, ahogy rám szokott nézni közben. Csak most az egyik banyára. Öklendeznem kellett.

Aliz felvetette, hogy nem ez-e az a rész, ahol nekem kéne szépen hazamennem ahelyett, hogy a könnyeimet nyeldesve üljek 5i-g az íróasztalomnál. A gyerekek a vakáció utolsó hetét töltik a sógornőmnél Zalalövőn - Ottó is kivett szabadságot, és velük ment - úgyhogy egyedül vagyok. 

Álltam a hálószobában, és a szemem előtt villódzott mindaz, amit ott csináltunk hónapokon keresztül Krisztiánnal (BÉLÁVAL!!!). Üvölteni kezdtem, és kerestem valamit, amit odabaszhatok. Annyira szürreális volt, hogy még ebben a nehezen kontrollálható érzelmi viharban is olyasmit kerestem odavágni, amit nem fogok sajnálni utána (vagy nem törékeny). (Felemeltem a vázát, visszatettem a vázát. Újra felemeltem, mert rájöttem, hogy utálom, és nem néz ki benne semmi jól. És amúgy is, kitől kapok én virágot. Senkitől. SENKITŐL, BAZMEG!!!) A váza nagyot csattant a falon, az alján lötyögő száz éves büdös, algás víz szétspriccelt. Az egyik nagyobb darab visszapattanva eltalálta a routert, szétesett. Egész héten nem volt internetem.

4G-ről írtam neki egy rövid e-mailt: "Béla! A kurva anyádat. A. KURVA. ANYÁDAT!!!!!"

Három percen belül válaszolt, hogy találkozzunk, beszéljük meg.

Találkozzon veled a halál vérvörös fasza, meglátlak, és beletaposlak a földbe, te geci.

(Azt hiszem, a gyerekek születése óta visszanyelt minden káromkodásom egyben jött ki belőlem.)

Kár, hogy nincs itt semmi cucca, mert kidobnám az ablakon. Vagy még jobb, elégetném. És aztán dobnám ki az ablakon. (Alsó szomszédot úgyis rühellem.)

Másnapra elmúlt a düh, akkor kezdtem arról filózni, hogy mit basztam el. Hogy honnan kellett volna észrevennem. Miért hagytam magam átkúrni. Mekkora egy kurva nagy lúzer vagyok. Az a jó, hogy ezt már remekül lehetett csinálni a munkahelyen. Ülni, és nézni bele a képernyőbe. Aliz végezte a munkámat, mert azt nem tudtam volna. Még jó, hogy ő boldog, és omnipotens. Megy neki.

Volt két ilyen nap. És azóta meg teljesen egyszerű és közhelyes mélyrepülésben vagyok. Ebben már lehet valamennyire dolgozni, sőt, belemenekülni, hogy ne kelljen gondolkodni.

A gyerekek hazajöttek. Olit oviba kellett szoktatni (csont nélkül). Szerencsére Emi nagycsoportot jár másodszor, már mindent tud az életről, ott nincs gond. Dottit traumatizálja a 2. osztály, újra kell tanulnia kézzel írni. Eközben is jó depressziósnak lenni, mert nincs idő vele foglalkozni, nem csak az eszednek, de az érzelmeidnek sem. Ott vannak a srácok, minden emóciót kiszívnak, elhasználnak. Beléjük lehet rakni.

Egyik este kiültem Ottó mellé a kanapéra. Üveges tekintettel nézte a tévét - mintha a készüléket nézné, nem is a műsort. 

- Én annyira, de annyira hülye voltam -- szakadt ki belőlem

Rám nézett azokkal az együttérző kutyaszemeivel.

- Igen?

Sírni kezdtem, halkan, anyamódban, nehogy felébresszek vele valakit. Önkéntelenül karolta át a vállamat. 

- Na gyere ide. Hülye.

Bőgtem egy jót. Amikor megnyugodtam, megfogta az arcom.

- Akkor most már minden rendben? Minden olyan lesz, mint volt?

Bólogattam, pedig tudtam, hogy semmi nem lesz olyan, mint volt. Mert semmi nem is volt soha olyan, amilyen volt.