Sosem hittem a szerelemben. Csak abban, hogy "egy fiú meg egy leány a megfelelő körülmények között találkoznak" (túl sok Hamupipőkét nézek mostanában, elnézést). Abban hiszek, hogy minden ember életében van egy pont, amikor azt mondja, hogy most már meg akar állapodni, kiszállni a randizós pokolból és elkezdeni a felnőtt életet.

Hát, én még nagyon nem tartottam ott. 25 voltam. Még bőven láttam magam, amint szétbulizom a 20-as éveim második felét (addig jószerivel csak tanultam). Volt egy jó melóm, süvítettem felfelé a ranglétrán, végre leléptem anyuméktól. A világ az én tölcsér fagyim volt.

Ottóval kb. 4 hónapja jártunk. Nevetségesen szerelmes volt belém, én pedig épp azt latolgattam, hogy hogy fogom most már lassan kidobni. És akkor bebaszott az atombomba. Beköltözött a hasamba Dotti.

Nem kérdezett semmit a büdös kis kotonszökevény, csak beágyazódott, és meg ott álltam megfürödve. Ottó füle lobogott a boldogságtól (talán nem teljesen tudatosan, de látta, hogy ezzel örökre magához láncolhat). Pedig egy zöldfülű kis kamaszfiú volt, még fiatalabb, mint én - de azonnal el akart venni feleségül.

Soha egy pillanatig sem jutott eszembe elvetetni. Semmi kifogásom az abortusz ellen, nincs bajom azzal, ha valaki egy adott helyzetben ezt látja a jó döntésnek. Korábban én magam sem zártam ki, hogy egyszer élek a lehetőséggel. De Dottival fel sem merült. Tudtam, hogy lesz, hogy lennie kell, és kész.

Elismerem, hogy nem a legjobb indok a házasságra egy becsúszott gyerek. De ez volt a jó döntés, ezt 8 év múltán is így érzem. Ottó azonnal felnőtt a helyzethez, szuperapa lett - sokkal inkább az, mint amennyire én szuperanya lettem. Én mindig is tele voltam kétségekkel, elbizonytalanodtam a saját kvalitásaimat illetően, kétségbeestem.... De Ottó olyan holtbiztosan, annyi szeretettel és elszántsággal nyomta a családosdit... Beleszoktam. Elfogadtam.

Anyumat pajszerrel sem lehetett lefeszegetni az unokájáról, úgyhogy már 6 hónapos korától tudtam szabadúszóként dolgozni (igaziból visszadolgoztam szürkén a munkahelyemnek, de psszt). 2 éves volt, amikor visszamentem állományba. 3 hónapot sem töltöttem még ott, amikor.... Emi.

Ő nem kotonszökevény volt, hanem tablettazsonglőr. És egyértelmű volt, hogy ő is marad, mert ha már a nővérét nem lakoltattam ki, akkor őt se fogom. Karriertervek elhalasztva. Megint túléltem a pelenkázós-üvöltős őrületet egy akaratos óvodással súlyosbítva. De addigra már látszott hogy két gyerek mellől - akármennyit is vállal anyukám - nem olyan vicces visszadolgozni.

Amikor bölcsis lett hugi, akkor azt mondtam: ha már belevágtunk ebbe a szaporodósdiba, akkor kérem azt a kisfiút is, akit megálmodtam magamnak. Ha megnyertem két lány hajfonását, rózsaszín tüllruhácskáit és póniait, akkor szeretném a szőke, kék szemű kisfiút, aki úgy néz majd ki, mint egy angyal, és olyan rossz lesz, mint az ördög.

Ottó füle megint lobogott a lelkesedéstől, és kiderült, hogy rendelésre is ugyanolyan pofásat tud gyártani, mint véletlenül. (Oli barna hajú és barna szemű, az igaz. Egy az egyben az én kicsi klónom. Plusz a kuki.)

Olivért én akartam, én erőltettem, de az is igaz, hogy egyiket sem tettem le olyan könnyű szívvel a bölcsiben, mint őt. Már remegett a lábam a szaladhatnéktól. Aaaah. Visszatérni a felnőttek világába. Beszélgetések ülő helyzetben. Étkezés, amikor senkinek sem kell felvágnom a husit. Senkinek, SENKINEK sem kell a szaros fenekét takarítani. Végre. Legalább munkaidőben nem.

Ottó meg... Ő Ottó. Nem tud kibújni a bőréből. Imád, mint egy kiskutya. De nem is tudok hozzá máshogy viszonyulni, mint egy kutyához. Aki időközben megnőtt. Már nem olyan cuki, hogy csak úgy, erőfeszítés nélkül kedvelni lehessen. Vannak fele gondok, felelősségek (rendszeresen ki kell vinni sétálni, ha értitek, mire gondolok.) Nem tudom otthagyni, ha elutazom, háhá....

Szépen, felelősségteljesen dolgozik. Nem riasztják a problémák, megpróbál nekünk jó életet biztosítani... Azt azért mondhatom, hogy nem fürdünk a pénzben. A lakás túl kicsi, a kocsi túl öreg. És így is nagyon megnézem, mire költök. (Nem, nem olcsóbb a 3, mint a 2, támogatások ide vagy oda, ez egy városi legenda.)

Ebből a szempontból is annyira vártam a munkát. Végre hazahozni valami vállalható összeget. Egy kicsit kevésbé szorítani a nadrágszíjat. (Nemrég kaptam meg az első fizetésem, majdnem elsírtam magam, pedig ebből nem megyünk Hawaira.)

...

Kívülről nézve tökéletes család vagyunk. A gyerekek elevenek és boldogak. A férj magabiztos, szorgalmas és gyengéd. A feleség önfeláldozó, erős és derűs. Az emberek ránk néznek az utcán és mosolyognak. Tulajdonképpen Ottó is ezt látja. Belenéz a tükörbe és mosolyog. Ránéz a családi fotóra és mosolyog.

Mosolyogni én is tudtam. Kifelé nagyon szépen mosolyogtam. Befelé sem zokogtam csak.... belül nem volt semmi. Nem voltak érzések, csak utak és feladatok. És azt gondoltam, hogy ez így van rendjén. Így élnek az emberek ezen a planétán - ha szerencséjük van.

33 voltam - Krisztusi kor - amikor az egyéves Olival a karomban bevillant, hogy "nahát, csak egy kicsit nem figyeltem oda, és hipp-hopp 3 gyerekes anyuka vagyok". Elsüvítettem a fejem mellett az évek, mint a jegenyefák a vonatablakban. Olyan lehetetlen életkor ez. Ahhoz már túl öreg vagyok - és túl családos - hogy mindenféle őrültséget csináljak. Ahhoz viszont túl fiatal, hogy eltemessem magam.

És akkor, azon a tavaszon begyalogolt az életembe Krisztián - mintha végszóra jött volna. Felkapott és magával sodort, mint egy forgószél. Olyan szenvedélyeket ébresztett bennem, amire nem gondoltam, hogy képes vagyok. Forgott velem a világ, szédültem és vigyorogtam, mint egy tinilány. Illetve, mit hazudok, azóta is ezt csinálom.

De igyekszem befelé. Csak befelé szerelmesnek lenni, nem mutatni kifelé, mert sok vesztenivalója van mindkettőnknek. Közben majd meghalok, hogy magamban tartsam.

Szórakoztat is kicsit, hogy nem látja senki. Senki nem veszi észre, hogy nem ugyanaz a nő vagyok, mint egy éve. OK, lehet, hogy ugyanaz az anya vagyok. És ugyanaz a feleség.

De a nő - azt Krisztián kicsomagolta, feldíszítette és feltartotta a napfénybe.

Nem tudom, hogy tudtam élni nélküle. Hogy volt korábban. Miféle élet volt az.

(Szerelmes vagyok.)