- Tudja, hogy erre vannak gyógyszerek?

- Igen…?

Aliz benyomott egy klasszik sztk-ba, egy pszichiáterhez. Halogattam, de nem akartam Alizt kellemetlen helyzetbe hozni, úgyhogy végül elmentem. A joviális szakasszony inkább vidéki körorvosnőnek tűnt, mint elmebetegek hiteles gyógyítójának. De egy ilyen sima lakossági depressziót még ő is tudott diagnosztizálni. Azt hiszem, hogy az az elv, hogy kipróbálgatunk gyógyszereket, és ha valamelyik hat, akkor az volt a bajom. Kaptam egy hosszú nevűt, ami majd csinál valamit a szerotoninnal. Asszem azzal. Tudott adni egy dobozzal, próbáljam ki. Lassan titrálva.

Otthon elolvastam a mellékhatásokat. Mondta a doktornő, hogy ne olvassam, de nem én lettem volna, ha nem nézem meg. Aluszékonyság. Bőrkiütések. Depresszió. Mivan? A depresszió gyógyszer mellékhatása a depresszió? Dührohamok. Trombózis. Kiváló, gondoltam, legalább elpatkolok valamiben, és ezzel az egésszel nem kell foglalkozni.

A munkahelyen éppen viszonylagos nyugi volt, lement az év végi hajtás – úgy éreztem, még mindig ez a legjobb időszak kipróbálni ez a cuccot. Talán tudom egyensúlyozni a többi feladatot és hozzászokni a gyógyszerhez. És ha még segít is, akkor tök jó. Ha meg nem, akkor abbahagyom.

Az a vicces, hogy ezeket belülről nem látod. Nem látod, ahogy változol, apránként elveszted magad. Már maga a depresszió is kiszaggatott darabokat belőlem. Egy ideig még fenn tudtam tartani a látszatot, ha máskor nem is, legalább a gyerekek előtt. De a gyerekek sem hülyék. („Anyu, miért vagy szomorú?” „Nem vagyok szomorú, fáradt vagyok.” „Anyu, miért vagy fáradt?”) Nyomtam le a frusztrációimat, nyeltem, míg egy a beleimben tekergőző baziliszkusszá nem fejlődött, már felállni is nehéz volt a székről vele. Annyira tele voltam keserűséggel, hogy enni már nem tudtam. Képtelenségnek éreztem, hogy még valami belenyomjak a testembe.

Egy dolog működött, már tényleg csak egyetlen egy dolog. A pia. A koplalás miatt egy pohár bármi azonnal kellemesen kiütött, és habos, mosolygós ködbe vonta a világot. Amikor Tabula eseményre mentem, az első dolgom volt kérni egy vodka narancsot, mert különben oda sem mertem volna menni hozzájuk. Egyre biztosabb voltam benne, hogy a befogadásom csak egy illúzió, hogy a hátam mögött még mindig kinevetnek és szánalmasnak tartanak. De azért csak mentem, fogalmam sincs, miért. Imponált, vagy faszomtudja. És iszonyú könnyű volt bárkit magamra rántani, mert a közeg végletesen promiszkuis, látszólag mindenki (volt) mindenkivel. Senkit sem érdekel. Senkit sem érdekel SEMMI.

Aztán már otthon sem bírtam meglenni alkohol nélkül. Eleinte egy-egy pohár bort ittam meg a gyerekek lefektetése után – akkor tudtam csak aludni, járó tévé mellett a kanapén. Aztán már altatás előtt. A gyerekek hirtelen kiegyensúlyozottabbnak tűntek, és nem volt olyan picsa nehéz elviselni őket. Egyre korábban kezdtem inni. Iskolából hazajövet rögtön. Az eredmény – lazább délutánok. Aztán kezdtem eljönni hamarabb a munkahelyemről, hogy még a sulimenet előtt tudjak inni valamit. Mert az anyukák rettenetesek, és azt az 5 kibaszott perc bájcsevejt sem bírom már anélkül. Minden reggel fejfájással ébredtem, de egy idő után már fel sem tűnt, annyira az életem részévé vált. Egyik nap délután 2-kor kibontottam egy üveg pezsgőt, és este hatig szép lassan be is toltam.

Akkor mentem el a dokihoz. Mert még a habosbabos-mosolygós ködön is átsejlett, hogy ez így nincs rendben. Mielőtt kiadta a gyógyszert, azért megkérdezte:

- Szokott alkoholt fogyasztani?

- Hát, előfordul…

- Mit írjak? Alkalmanként? Havonta, hetente?

- Mondjuk hetente. Néha, egy keveset.

Kopp-kopp, fel volt írva a lapomra, hogy „alkalmanként”.

- Azt tudja, hogy az ilyen gyógyszerek mellett nem szabad alkoholt inni? Egyáltalán.

- Rendben.

- Ezt nagyon komolyan kell venni!

- Rendben.

Persze már aznap este rozéval vettem be a gyógyszert, mert nem lehet olyan hirtelen leállni a piával, az rosszat tenne, még megvonási tüneteim lennének, kinek jó az.

Egy jó hétig nem történt semmi. Aztán észrevettem, hogy a baziliszkuszom kezd feloldódni, felszakad, mint a lepedék a köpetőtől. Bár ki lehetett volna szarni, és lehúzni! De sajnos nem arra akart menni. Hanem felfelé. A kezembe, amivel lesöpörtem az egész telepakolt asztalt, amikor reggel nem találtam a kulcsomat. A torkomba, amiből még soha nem tört ki ilyen hangerő. („Mi a kibaszott kurva istenért én pakolom még mindig a táskád, 10 éves elmúltál!”) Olivér sokat sírt – még sosem hallott ordítani.

Mondom, nem igazán látszott ez belülről. Amikor igen, akkor azzal nyugtattam magam, hogy ez a gyógyulás, a méregnek ki kell jönnie. Nem érdekelt, hogy mások arcába hányom, akik szenvednek tőle. Elvégre tőlük kaptam az idegbajt. A gyerekektől, anyámtól, a munkatársaktól, a kibaszott tabulásoktól…!

Persze utólag az ember olyan kurva okos. Nem kellett volna odamenni azon az estén. De fontos volt, hogy ott legyek, hogy megmutassam magam, hogy adott esetben felszedjek egy másik random faszt, mert akkor talán észreveszi valaki, hogy élek („nem akarok a taligára kerülni”).

Bevettem a gyógyszert, ittam két vodka kólát, hívtam egy taxit (tömeggel esélytelen lett volna). Emlékszem a tömény rettegésre, amikor beléptem az étterembe. Megálltam az ajtóban, cikázott a szemem. Észrevettem Hédit. Elit asztal, Rozmár és Ervin között ült. Ervin mellett – döbbenet – még mindig ugyanaz a műbőrnadrágos ribanc gida. Mellettük vagy hat üres hely. Odaléptem. Hédi felnézett rám. A szemében nyoma sem volt a vizuális ölelésnek, amivel mindig üdvözölni szokott. Hideg volt, mintha fel sem ismert volna.

- Nincs hely.

Ránéztem az üres helyekre, feltehetőleg igen bután, megfordultam és bizonytalan léptekkel elindultam a másik asztal felé, ahol szintén volt, de nem volt hely. Találtam végül, a terem szélén, ahol senkit sem ismertem, és egy lélek sem szólt hozzám.

Pont ráláttam elitékre. Ervin éppen valami roppant mulatságosat mesélhetett, az egész asztal nevetett. Rozmár nem teljesen őszintén, mert rendes nárcisztikus módjára utálta, hanem nem rajta van a rivaldafény. Aztán – összeszorult a gyomrom – átölelte Hédi derekát és szájon csókolta. (Senki nem érdekelt, hogy nős, házon belül akármit lehet csinálni.) Hédi nem vágta szájon, hanem visszacsókolta. Bazmeg. Baaaaaaazmeg. Ezek együtt vannak. Hédi tudja, hogy felvittem Rozmárt magamhoz (az ő verziójában bizonyára nem ő mászott rám).

Egyetlen dolgot lehetett tenni, már megint. Inni. Nem enni semmit, csak láncban gurítani le a kibaszott savanyú borokat, visszanyelni a torkomba kúszó savas hányást. Innentől képszakadás. Teljes 10 percek estek ki, egyik pillanatban még kényszeredetten beszélgetni próbáltam az asztaltársaságommal, akik aggódó pillantásokat vetettek egymásra. Csend, feketeség. A következő pillanatban az elit asztalánál álltam üvöltve. Nem tudom, hogy kerültem oda.

Valaki beszélt helyettem, mindent kimondott, ami az eszébe jutott, baszott a következményekre.

- Tudjátok, mi van? Mind szartok rám! Mind szartok egymásra! Dédelgetitek egymást, ti rohadt gennyes árulók, egytől egyig!

Idegen voltam. Összezártak. Hallottam, amint olyanokat suttognak „Mindig tudtam, hogy bolond…”, „Ez már nekem kínos”. A legtöbben ijedten, de jó néhányan gúnyos vigyorral „énmegmondtamelőre” arcukon. „Most kicsinálja magát.” De én mondtam, csak mondtam, kontroll vesztve, önismétlésekbe bonyolódva, nem tudtam megállni.  

- Ne röhögjél, mert megbasztam a férjed. És a tiédet is! ÉS A TIÉDET IS! – mutogattam  körbe a szerencsétlen nőkre, köztük – utólag ráeszméltem – olyanokra is, akiknek történetesen nem basztam meg a férjét.

A homályból kiélesedett Ervin arca. Leírhatatlan kifejezéssel nézett rám. Undor, szekunder szégyen és elégedettség keverékével. Úgy éreztem, hogy láng csap ki a koponyámból. Belehajoltam az arcába.

- Te! Te vagy a legnagyobb rohadék az összes közül! Te rohadt, perverz, egoista geci! Ezt a nyomorult kis kurvát is ütöd? – a gida rémült arcán rögtön láttam, hogy igen, persze… - Ezt a büdös kis szajhát, aki más se tud, csak kipakolni a melleit? Őt választod? Ő jobb, mint én? Mást is megcsinál neked? Te gennyes szemétláda, soha nem bocsátok meg neked, gyűlöllek, GYŰLÖLLEK! Miért hoztál ide? Ebbe a hazug, kártékony POKOLBA?

Valaki, akit nem tudtam irányítani, meglendítette a kezem, és lesöpört mindent az asztalról. Óriási volt a csörömpölés, a kezemre ragadt a hortobágyi palacsinta maradéka. Az ott ülők riadtak pattantak fel, söprögették a szódát az ölükből. Egészen biztos, hogy álmodom – gondoltam. Mindjárt fel fogok ébredni. Ébredjek már fel.

Ervin végtelen nyugalommal felállt, megragadta a felkarom, és kivezetett a teremből. Rántgattam, püföltem, ordítottam. Már nem emlékszem, milyen hízelgő dolgokat vágtam a fejéhez, de nagyon hangos volt, fájt tőle a fülem, égtek a hangszalagjaim. Néhány lakó a házban kikandikált a függönye mögül.

Ismét képszakadás, Ervin kocsijában ültem, majd újra sötétség. Az ágyamon feküdtem meztelenül. Ervin letolta a nadrágját, és a számba tuszkolta a farkát. Öklendezni kezdtem, de nem érdekelte. Megfordított, hátraszorította a karom, és minden teketória nélkül bedugta a fenekembe. Iszonyúan égett és fájt, megállíthatatlanul zokogtam. Ő meg csak ütött. Nem úgy, mint amikor együtt voltunk. Nem figyelmeztetett. Nem volt fokozatosság. Csak fájdalom volt.

Közben beszélt. A mozdulatok szadista ereje és a szavainak nyugodtsága torz disszonanciát teremtettek az amúgy is teljesen őrült helyzetben. Rám hajolt, és szuggesztíven a fülembe suttogta:

- Ez kell neked, ugye? Te mocskos ribanc ezt élvezed? Büntesselek meg? Rossz voltál, átkozottul rossz! Ez most nagyon fog fájni, mert megérdemled. Nem érdemelsz mást, te olcsó picsa, de hervadt, gyenge ribanc.

És így tovább. A hátamra fordított, nem dugta belém. A jobb kezével verte a farkát, a ballal felváltva pofozta az arcom. Jobbról. Balról. Jobbról. Balról. Sajgott az állkapcsom. Már nem fogott le, mégis mozdulatlanul, dermedten feküdtem és hagytam neki. Az utolsó pofontól elsötétedett megint minden, csak az óriási orgazmusának hangját hallottam, és éreztem a hasamon nedves forróságát.

- Ez vagy. Ennyi vagy. Értéktelen fos. Soha többet ne gyere a közelünkbe.

Kattant mögötte az ajtó. Azon gondolkoztam, hogy biztos igaza van. Biztos, mert senki, senki nem mondott neki ellent. Ott voltak a barátaim. „Barátaim”. Senki nem állított meg, senki nem lépett közbe. Nem kérdezte meg, hogy baj van-e. Se akkor, se a megelőző hetekben.

A valaki, az a valaki, aki lesöpörte az asztalt, beszélt hozzám. „Nincs értelme élned. Mindenkinek jobb, ha nem vagy.” Nem akartam, hogy ezt csinálja velem, de ő irányított. Ki a konyhába. Fogtunk egy nagy kést, behoztuk az ágyba. És akkor vagdosni kezdett. Az alkaromat, egyre mélyebben. Megint sötétség.

Hajnalban ébredtem. A lepedő vértől volt maszatos, de nem vészesen. Még ezt sem tudtam rendesen csinálni.