- Tudja, hogy erre vannak gyógyszerek?

- Igen…?

Aliz benyomott egy klasszik sztk-ba, egy pszichiáterhez. Halogattam, de nem akartam Alizt kellemetlen helyzetbe hozni, úgyhogy végül elmentem. A joviális szakasszony inkább vidéki körorvosnőnek tűnt, mint elmebetegek hiteles gyógyítójának. De egy ilyen sima lakossági depressziót még ő is tudott diagnosztizálni. Azt hiszem, hogy az az elv, hogy kipróbálgatunk gyógyszereket, és ha valamelyik hat, akkor az volt a bajom. Kaptam egy hosszú nevűt, ami majd csinál valamit a szerotoninnal. Asszem azzal. Tudott adni egy dobozzal, próbáljam ki. Lassan titrálva.

Otthon elolvastam a mellékhatásokat. Mondta a doktornő, hogy ne olvassam, de nem én lettem volna, ha nem nézem meg. Aluszékonyság. Bőrkiütések. Depresszió. Mivan? A depresszió gyógyszer mellékhatása a depresszió? Dührohamok. Trombózis. Kiváló, gondoltam, legalább elpatkolok valamiben, és ezzel az egésszel nem kell foglalkozni.

A munkahelyen éppen viszonylagos nyugi volt, lement az év végi hajtás – úgy éreztem, még mindig ez a legjobb időszak kipróbálni ez a cuccot. Talán tudom egyensúlyozni a többi feladatot és hozzászokni a gyógyszerhez. És ha még segít is, akkor tök jó. Ha meg nem, akkor abbahagyom.

-  Szarul nézel ki – mondtam Borókának, amikor leültünk a kocsma hátsó részében a vécé melletti kis asztalhoz, mert máshol egyszerűen nem volt hely.

Mondtam, mert őszinte ember vagyok, és egy kicsit aggódtam is. Azt gondoltam, ez a megfelelő módszer Boróka helyrerázására, mert ő mindig olyan kemény, olyan törhetetlen. A kényeskedés, hárítás nem sajátja, el kell mondani a frankót.

- Komolyan – folytattam, amikor továbbra is csak elnézett mellettem a semmibe a második vodka kólával a kezében.  (Az elsőt még a pultnál megitta, és kért még egyet.)

- Nagyon sovány vagy…

- Mindig sovány voltam…

Na, legalább végre válaszolt. Utálom, amikor nem válaszol, csak néz előre, mint maga a kővé vált megrendülés.

- Eszel most valamit? Egy ropit legalább?

- Nem.

- Mit ettél ma?

- Kávét. Reggel.

Egy darabig úgy tűnt, hogy ezt tényleg meg lehet csinálni. Ott lenni a Tabulában, saját jogon. Sok ilyet láttak ott már - párok összejönnek, szétmennek, sokszor még újra is melegednek. Senki arcán nem láttam hát döbbenetet, amikor megjelentem egyedül a törzshelyen a szokott időpontban. Gólya későn érkező, messze nem volt még ott. 

Leültem egy asztalhoz (nem az elithez, azt azért nem), rögtön lett is társaságom, a táborban megismert arcokkal. Hédi, mikor megérkezett, boldogan felsikkantott "Hát eljöttél!" Adtam a lazát, de görcsben volt a gyomrom. Próbáltam elhessegetni az érzést, hogy Gólya barátai mégiscsak odasandítanak, összenevetnek, felvonják a szemöldöküket... („Nem, nem, most jó emberek között vagyok, akik kedvelnek, akik megértenek, akik okosak és lehet velük beszélgetni. Ez most jó nekem.”)

Fél 9-kor megérkezett Gólya, a karján egy másik hosszú barna hajú 20 éves őzgidával. Bár nehezen különböztetem meg őket, de ez nem a sikkantós bugyivalkirohanós volt a táborból. Őt többet nem láttuk. Béke poraira. A kislány kicsit feszengett - nem annyira, mint én az elején - de könnyebb helyzetben volt, mert fiatal és gyönyörű. Az összes kielégületlen vén fasz az elit asztalnál a nyálát csorgatta, próbálta magára felhívni magára a figyelmét, mint valami pávakakas. Gólya egykedvűen nézte a vergődésüket, ahogy megpróbálják lenyűgözni a gidát az ezeréves, szarrá hallgatott anekdotáikkal - mert végső soron ő volt az, aki a gida feszes műbőr nadrágos combját simogatta. Ő volt az, aki 25 perc múlva a lány után ment a női mosdóba és feltehetőleg szénné kefélte, mert a lányka piros pofival és kócosan tért vissza az asztalhoz, Gólya meg vidáman szívta posztkoitális prolicigarettáját az étterem előtt.

Kellett pár alkalom, 1-2 hónap, és úgy éreztem, tudom kezelni a helyzetet. Gólya néha még oda is jött beszélgetni, én pedig legyűrtem magamban a késztetést, hogy gyomorszájon vágjam.

Eszembe sem jutott, hogy bosszút álljak, nem azért csináltam az egészet. Unatkoztam, sodródtam, senki nem figyelt rám. A tabulásokat nem lehet szélsőségesen magas empátiával vádolni. Legyintettek, hogy „aki Gólyával összefekszik, az számítson ilyenre”, röhögtek egyet és máris a következő témán csámcsogtak.

Sebes voltam belül, de nyilván nem látta senki. Ilyenre csináltam magam, ez vagyok én, ha válsághelyzet van, vagy konfliktus. Felvettem a hullaarcot, nem szóltam egy szót sem, kifelé sziklafal. Befelé ürültek a sebek, a genny ott folyt a véremben.

Az év eseménye. Nem lehet kihagyni. Nem szabad. Gólya az elmúlt 20 évben minden Tabula Kempen ott volt, és nem is volt kérdés, hogy idén együtt megyünk. Lehet vinni csatolt részt, adja magát. Augusztus vége volt, tekinthetjük nyaralásnak. Ervin csak jelképes mennyiségű ruhát pakolt, mert úgyis egy szál kinyúlt fürdőgatyában lesz, közszemlére téve horpadt, szőrös mellkasát.

Először féltem, mert nagyon kempingesen hangzott, én meg annak nem vagyok barátja. De kiderült, hogy egy teljes szálloda van kibérelve a Klubnak Agárdon, saját stranddal. OK, hogy totál szocreál, meg nyikorgósheverős, de legalább nem sátor. Gólya miatt persze valami víájpíbb szoba jut nekünk, erkéllyel, Balaton panorámával, hogy az egész partszakasz hallhassa, amikor dugunk.

Előtte egy kicsit tartottam tőle, hogy mégis mi a fenét fogunk csinálni 5 napig ezzel a társasággal, de kábé ugyanazt, amire gyerekkorom a SZOT-üdülőbeli nyaralásairól emlékeztem. Napközben strand, de vannak előadások, programok, amikre el lehet nézni. Egy csomó minden még érdekelt is. Találkoztam egy halom új emberrel, akik semmilyen Tabula programra nem járnak, csak ide. És egészen… normálisak. Meglepően. Azért a keménymag, aminek először kitett Gólya, azok tényleg hardcore pszichopaták.

 Teca lement Nagykanizsára az anyjához. A hivatalos verzió szerint azért, mert valami hagyatéki ügyben kell segítenie intézkedni, de nyilvánvaló, hogy nem bírja az édeshármasunk illúzióját fenntartani. Ittas vallomásának másnapján próbált úgy tenni, mint aki semmire sem emlékszik, de szegény olyan átlátszó és szakadékony, mint egy kínai boltban vett folpack. Harmadnap sírdogálós üzeneteket küldözgetett a messengeren, dél körül meg már kért, hogy szaladjak haza gyorsan, mert „ő már nem bírja”.

Szóltam Görénynek, hogy vészhelyzet van. Csak egy élcelődő megjegyzést kaptam, hogy „mivan, nincs elég punci otthon?”, de persze elengedett. Otthon találtam egy smink nélküli, pongyolás, csokis kekszet zabáló romhalmazt, ami alig emlékeztetett a mindig skatulyából kihúzott Tecára. Leültem mellé a kanapéra. Rögtön mászott az ölembe és szuszogott a ruhámba – olyan volt, mint egy szorongó kiskutya a rongyijával. Megpróbált megcsókolni, de nekem annyira elillant a szexuális komponens a kapcsolatunkból, hogy a saját nővéremet előbb csókoltam volna meg. De bántani sem akartam, csak finoman eltoltam („ezt most ne”), és megpróbáltam kivadászni belőle, hogy mit szeretne.

• Gólya! Ezer éve!
• Hát jó estét kívánok, merre tetszett járni?
• Ide már mindenkit beengednek? Hahahaha! Szia, Gólya!

Ervint még a saját jó édesanyja sem szólítja a keresztnevén. Valamikor a 25 éve elején bekerült ebbe a társaságba, és onnantól kezdve Gólya volt. A múlt ködébe veszik a becenév eredete, magának Ervinnek is legalább négy különböző sztorija van róla. Itt senkit nem hívnak a rendes nevén. Mindenkinek van valami szuperbelső nickje – Radír, Lompos, Hernyó…  Olyan, mintha egy alkoholtilalom idején játszódó maffiafilmben lennénk („Foghegy Csárli? Soha életemben nem hallottam róla.”). Volt, hogy amikor egy viszonylag új taggal beszélgettem és megemlítettem Ervint, nem tudta, ki az. „Ja, Góóólya? Miért nem azt mondod.”

A törzshelyükön vagyunk, egy kurvára lepukkant belvárosi étteremben, aminek ugyanolyan kilencvenes évek bukéja van, mint magának a társaságnak. A Tabula Klub hajdan a rendszerváltás korának haladó értelmiségét tömörítette – és még mindig kicsit őskocka, kicsit kultúrsznob, kicsit hímsoviniszta. Vannak amúgy fiatalabbak, nem nyüzsögnek, de inkább külön asztaloknál klikkesednek.