A helyzet az, hogy sokkal jobb dolgom van otthon, mióta lebuktam. Az egy agyrém, de akkor is így van.
Ottónak az kattant be az agyába,hogy valószínűleg amiatt mentem félre, mert nem foglalkozott velem, nem volt itthon eleget. És túl sok feladatot hagyott rám. Amiben persze van valami. Igen, boldogtalan, fáradt és fásult voltam. Egy robot. De nem hiszem, hogy bárki mással belebonyolódtam volna egy viszonyba. Csak Krisztiánnal, aki amúgy Béla, és egy hazug geci. De amíg Krisztián volt, addig szerelmes voltam belé, és tökéletes volt.
Szóval Ottó most hamarabb hazajár a munkából. Amúgy meg előléptették, ami a business szférában különleges módon nem azt jelenti, hogy minimálisan több pénzért dupla munkát végez, hanem hogy lett egy közvetlen beosztottja, és több feladatot delegálhat. Win-win. Több szabadidő. És. Több pénzt keres. Jóval.
Meg én is keresek. És lejárt a lakáshitel. Kb. 8 szűkös esztendő után most konkrétan VAN PÉNZÜNK.
Nem kell visszatennem a boltban a kosárból semmit, amire nincs feltétlenül szükségünk. Nem tartozunk közös költséggel. Ha olyanom van, bemehetek egy rendes boltba, és vehetek egy rendes ruhát. Csak úgy. Vagy a gyerekeknek valami játékot, vagy könyvet, akkor is, hogyha nincs semmi ünnep. Bármikor elmegyünk játszóházba, vagy moziba, és nem érzem úgy, mintha a fogamat húznák. Jön egy bejárónő kéthetente, úgyhogy nem mosok többé ablakot, és nem vasalok.
Racionális szinten minden csodálatos. Csúnya dolog talán ez is, de sokkal könnyebben benne tudok maradni ebben a házasságban, hogy ez a teher lekerült rólunk. Ez a kurva pénztelenség.
Több lett a szabadidőm. A férjem vállal estéket, úgyhogy elmehetek edzeni, vagy szórakozni. Ottó nem kertelt, és megmondta, hogy ki akarja fogni a szelet a vitorlámból. Menjek, érezzem jól magam.
Bizonyos szempontból működik is a dolog. Tényleg kipihentebb vagyok. Vannak élményeim. Előkerestem a sifonérból olyan barátokat, akikkel a gyerekesség miatt már nem tudtam tartani élőben a kapcsolatot.
Meg ott van Aliz. Ahhoz képest, hogy kapcsolatban van - méghozzá boldog és működő kapcsolatban - tök sok szabadideje van. OK, nincs család. Meg Balázs is elvan egy csomószor a maga dolgaival. Úgyhogy sokat járkálunk el együtt. Megyünk közös edzésekre. TRX az ő kedvéért (sokkal jobb vagyok benne, pedig senki nem nézi ki belőlem). Meg jógára az én kedvemért (megdöbbentően hajlékony, amit meg belőle nem néznek ki, úgyhogy simán lejógáz engem). Futunk. Na jó, azt nem együtt, mindenki a maga környékén, de együtt járunk versenyekre.
Egyik hétvégén futottunk párban egy félmaratont. Nekem ugyan nem tanácsos futni, de az a 9,5 km azért nem vágta haza az ízületeimet. Aliz futotta a maradék majdnem 12-t. Kb kétszer olyan hosszú és fele olyan vastag a lábam, de alig futottam gyorsabban, mint ő. Úgy megy, mint egy ágyúgolyó. Szokott is viccelni, hogy a sebesség / testzsírszázalékban mindig ő a legjobb.
Járunk bulizni is. Akár hétköznap. Mondjuk nem engedjük le a hajunkat teljesen, éjfélkor otthon vagyunk, és nem sokat iszunk. Legtöbbször. Aliz egy csomószor hoz magával más arcokat is, amitől van egy kis társasági színezete a dolognak. Inkább haverok innen-onnan, nem lelki társak, de lazulni jól lehet velük.
Elég bizarr, de a legjobban pont azzal csajjal mulatunk, aki lebuktatta Krisztiánt (Bélát...). Böbével. Eleinte nem tudtam hogy viszonyuljak hozzá, mert egyrészt kedvem lett volna lelőni, mint a rossz hír hozóját. Másfelől hálás voltam neki, hogy megtudhattam az igazságot. És amúgy meg egy tök jó fej nő. Nagyon, nagyon-nagyon más, mint én, illetve bárki, akit ismerek. Laza, nagyszájú, hedonista. Mindent megenged magának, ami jólesik neki. Elmúlt 40, de úgy néz ki, mintha 35 lenne, és úgy viselkedik, mintha 25. Túl sokat mulat, túl sokat iszik, túl sokat nevet.
Nem gondolom, hogy a 'civil' életben sokat tudnánk adni egymásnak, de amikor szórakozunk, egyszerűen magával ragad. Úgy táncolunk, mintha senki sem nézne. Karaokézunk, bazmeg, karaokézunk. (Ez azért jó az öregedésben. Egyre kevésbé érdekel, hogy ki mit gondol egy ilyen szórakozóhelyen. Komikus harmincas vagyok? Bocs, összetévesztesz valakivel, aki nem szarja le.) Hajlamos vagyok a szokásosnál többet inni, ha vele vagyunk. Ha jobban belegondolok, kb. egyetem óta nem engedtem meg magamnak ilyen elhajlásokat. (Az is igaz, hogy nagyon kevés olyan idő volt azóta, hogy nem voltam terhes / nem szoptattam. Vagy csak nagyon kevésnek tűnik.)
Ma is egy ilyen péntek van. Nekem ugye ez a klasszikus kimenős estém, nincsenek gyerekek, nincs másnap meló. Hárman vagyunk, Aliz, Böbe, meg én. Egy salsázós helyre megyünk, ami azért vicces, mert egyikünk se tud salsázni, de miután egy kicsit iszunk, ez már nagyon nem zavar minket. Böbe szégyentelenül felkér pasikat (aki nemet mond, azon szívből kacag, "a te nyomorod"), és egész jól ellejt a karjukon. Engem már az elszórakoztat, hogy nézem. Iszom a koktélokat, röhögcsélünk Alizzal. Teljesen standard péntek este, az új rendszerben.
Közben figyelem az embereket. Biztos perverz vagyok, de szeretem őket nézni. Nézni, és kitalálni. Ki ő, mi lehet a története. Már gyerekkoromban is szórakoztattam magam ilyesmivel. Az otthonról való kiszabadulás egyik csodája, hogy látok EMBEREKET. Nem anyukákat a játszótéren (akikről olyan dolgokat is tudok, amit nagyon nem akarok), nem ugyanazt a 10 munkatársat.
Ismerkedős nem vagyok, nem megyek oda idegenekhez, mint ez az eszetlen Böbe. De mióta az eszem tudom, minden pasimmal így jöttem össze. Hogy elkezdtem nézni. A férfiakat, úgy vettem észre, nagyon beindítja a figyelem. Szórakoztat, ahogy reagálnak. Valaki zavarba jön. Valaki elkezd szerepelni. A legtöbben persze nem veszik észre, mert ugyan ki látna meg egy bambuló hórihorgas penészvirágot a sarokban...
Aliz ma este viszonylag korán lelép, éjfélkor randizik otthon Balázzsal. Böbe sosem hagy el egy szórakozóhelyet zárás előtt, kivéve, ha egy másik helyre megy onnan. (Vagy ha hazavisz valakit.) És aztán hajnalban afterezik valahol. Nekem semmi kedvem hazamenni az üres lakásba, úgyhogy maradok én is. Kiszúrok egy srácot. Nem úgy, hogy tetszik, vagy akarnék tőle valamit, de olyan kellemes nézni. A bárnál ül, sokszor felkér lányokat táncolni - szemmel láthatóan ismerik itt, beszélget emberekkel, de alapvetően nem társasággal van. Szépen táncol. Van valami kecsesség mozgásában, picit feminin. Autentikusnak tűnik.
Telik az idő, ritkul a tömeg. Böbe úgy táncol a ma esti kiszemelt áldozatával, hogy az már szárazpetting. Lényegében egyedül vagyok. A fiú már jó ideje észrevette, hogy nézem. Legalább három whisky-kólával ezelőtt. Neki is leléptek az ismerősei.
Normális esetben most jönne az a rész, hogy összeszedem magam, hívok egy Ubert, és hazamegyek. De ma valahogy olyan nagy az az üresség, ami bennem lakik Krisztián koncepciójának elvesztése óta, hogy... Elmegyek a mosdóba, amihez pont a srác mellett vezet el az út. Egy picit, egy nagyon picit hozzáérek a könyökéhez, amikor elhaladok. Felnéz, visszanézek. Aztán bemenekülök a mosdóba. Pisilek, biztos, ami biztos. Kicsit bevizezem az arcom. Nézem magam a tükörben, a sápadt, szeplős képem, a kicsit elkenődött szemfestéket. Micsoda hülye vagyok. OK, menjek most már haza.
Vissza akarok surranni, de amikor a közelébe kerülök, odahajol a fülemhez, és whiskyszagú szájjal megkérdezi: "Akarsz táncolni?" Szabadkozom, hogy nem tudok, de győzköd, hogy 5 perc alatt megtanít. Így közelebbről megnézve ez egy gyerekember. Tuti legalább egy ötössel fiatalabb, mint én. De táncolni csak lehet? Ezt mondogatom magamnak. Csak táncolunk kicsit, aztán hazamegyek.
Fél óra múlva az egyik sötét beugróban csókolózunk. Nagyon jólesik a számnak a csók, a hátamnak a keze érintése. Olyan könnyű az egész. Nincs jelentősége. Nem érzem se rossznak, se jónak, nem lehet ebben a koordináta-rendszerben értékelni.
Van ebben valami, hogy az első után már mindegy. Tudod, ki lépett másodiknak a Holdra? Vagy ki repülte át másodszor az atlanti óceánt? Hajózta másodszor körbe a Földet? Az első, az olyan, mint a szüzesség elvesztése. A nulla és az egy között hatalmas különbség van. Az 1 és a 2 sokkal-sokkal kevesebb. Innentől mindegy, már átszakadt.
Emlékszem, amikor először szexeltünk az általam Krisztiánnak gondolt férfival, hiába volt iszonyú jó, hiába voltam őrülten boldog, és lényegében már szerelmes... Akkor is sírtam utána. Kiborultam. Hogy most már megtörtént a megcsalás, a jóvátehetetlen. Ugyanakkor volt benne egy kis elengedés is. Most már megtörtént. Innentől akármit csinálhatok. Nem leszek "hűtlenebb". (Ami persze hülyeség.)
Úgyhogy ezzel a fiúcskával csókolózni olyan nevetségesen ártalmatlannak tűnik. Nem vagyunk szomjasak, úgyhogy egy kicsit összefolynak az események. A fülembe mormolja, hogy itt a körúton van az albérlete, nem akarok felmenni hozzá? És valahogy meg sem fordul a fejemben, hogy nemet mondok. Most mit számít, de igazán? Ha a nagy szerelemre nem ment rá a házasságom, akkor erre a jelentéktelen kis kalandra rá fog?
Zötyögünk a villamoson, a srác minden megállónál szívja a fogát, hogy érkezzünk már meg, mert ő nem bír magával. Milyen rég volt, hogy valaki így rám volt izgulva. Ilyen gyerekesen. Türelmetlenül. Valahogy a kisfiam jut róla eszembe, amikor kitépi a kezemből a kiteregetni való ruhát, hogy most akar az ölembe ülni, ez nem várhat ("engem vigyen fel a padlásra").
Koszlott bérház, koszlott albérlet. Olyan szag, amilyen egy fiúkoleszban lehet - valószínűleg tévedek, és az sokkal rosszabb, de sosem voltam olyanban. (Időutazáson vagyok, 2003 van, egy hosszú levelezés utáni második randi, egy nagyon hasonló helyen, nagyon hasonló szaggal. Ügyetlen, bátortalan, tapasztalatlan szexszel.)
Nem tudom, mit várjak. Levetkőzünk, olyan ruhaszétdobálós módon, de én már kicsit vesztettem a lendületemből. Ott még nem tartok, hogy meggondoljam magam. Több bennem a kíváncsiság, mint a vágy. Vajon melyik tábort fogja erősíteni? Az összes közepesen lúzer expasimét (és a közepesen lúzer jelenlegi férjemét), vagy a Krisztián ligába tartozik, és legalább fizikailag az egekbe fog repíteni? Olyan jó lenne. Ha bebizonyosodna, hogy nem arról van szó, hogy csak egy Krisztián a világon, csak ő tudja, csak ő adhatja ezt. És mindenki más béna fasz.
Hamar elszállnak a reményeim. A szája lelkes, a keze lelkes. Nem ő tehet róla, de olyan kis iskolásan csinálja. Mint aki könyvből tanulta. Mint aki olyan nagyon sok nőt még nem érintett. Csak annyit, hogy elhiggye, hogy már tud valamit róluk, és megpróbálja azt, ami az eddigi ötnek jólesett. Mintha egy tankönyv mentén menne végig a testrészeimen. Nem érzem benne az invenciózusságot. Tanulást a reakcióimból.
Most látom, hogy én mennyit tanultam a szeretősdi alatt. Százszor többet, mint amit az addigi ... nem is tudom... 15 szexuálisan aktívan eltöltött évben. Próbálok legalább ennyit visszaadni a világnak, ha már ez a kaland nem az én nagy élvezetemről fog szólni. Valami olyat nyújtani ennek a meglehetősen ártatlan srácnak, ami egy kicsit felboostolja az önbizalmát.
Sajnos nem nyílik olyan tág tere a képzeletnek, mert elég kicsi a farka. Ami önmagában nem olyan nagy baj, én is elég szűk vagyok (a sok szülés dacára). De sajnos nem vágja magát kellőképpen vigyázzba. Nem tudok vele mit kezdeni. Krisztián egy nagy potens állat volt ebben a tekintetben, és Ottó is elég jól fel van szerelve. És az erekcióval sem voltak gondok. És itt ez a fiatal kis béka, akinek még 3 menetet kéne lezavarnia gyors egymásutánban - ehhez képest úgy pihen kezemben, mint egy halott kismadár.
Látszik, hogy borzasztó zavarban van. A piát okolja, meg a fáradtságot, meg hogy izgul egy kicsit (olyan cuki, szinte megsajnálom). Próbál kompenzálni azzal, hogy engem akar kielégíteni, ha már a farkával nem tud, akkor máshogy. Rettenet tehetségtelenül nyal, lefetyel, mint egy kiscica. Túlságosan széthúz, fájnak tőle a nagyajkaim. Odahúzom a kezét inkább, hagyom, hogy belém nyúljon, én meg simogatom a csiklómat. Nem figyelek rá nagyon, próbálok kiizzadni magamból egy orgazmust, de azt is szinte csak azért, hogy neki legyen egy győzelme. Amikor sikerül, magához húz, és puszilgatni kezd mindenhol. "Ilyet még nem csinált nekem lány." "Mit?" "Nem szokták kényeztetni magukat előttem. Pedig irtóra szeretem nézni." (Jézusom, milyen fapinák vannak. Jézusom.)
Szerencsére az "irtóra szeretem nézni" némi erekcióban manifesztálódik. Nagyon megörül neki, ráhúz egy óvszert, megint lelankad. Próbálom a szottyadt kis tagot az óvszerrel együtt megkeményíteni a számmal. Közepes siker, de most már be tudja dugni. Sima misszionárius pózban csinál meg végül, igyekszik elnyújtani - nekem megint Ottó villan be, amikor várom, hogy legyen már kész és alhassak.
Most már olyan fáradt és olyan ittas vagyok, hogy a régi reflexek mindent felülírnak. Elalszom az ágyában. Érzem, ahogy hozzám bújuk és betakar. WTF, villan át a fejemen, aztán kiájulok.
Hajnali 4-kor ébredek. Hú, húzzunk el innen gyorsan. Próbálok halkan felöltözni, de felébred. "Menned kell? .... Vár valaki haza...?" "Nem" - és nem is hazudok. Nincs otthon senki, a srácok és az apjuk Szentendrén anyósnál.
Kikísér az ajtón. Gondolkozik, aztán megkérdezi. "Akkor... ennyi? Sohaviszontnemlátás?" Hát, mit mondjak erre neki... Megpróbálkozik ezzel: "Vagy esetleg bejelölhetlek facebookon? Ööö, megmondod a teljes neved?" Erre nem vagyok felkészülve, hogy ennyire gyerek, hogy nem a telefonszámom kéri el. Telefonszámot hazudni fel voltam készülve. Nevet hazudni nem annyira. Mondok valami olyat, amiből lehet ezer is (Kovács Hajnalka, vagy mittudomén).
Elindulok, aztán visszafordulok, mint valami elfuserált Colombo.
"Hány éves vagy?"
"Huszonöt."
Jézusom. Jézusom.
