(és a te lelkeddel)

A templom hűvös és csendes, pedig jó erős félház van. Becsusszanok az egyik hátsó padba, épp csak egy picit késtem el.

A szenteltvíz szerencsére nem robbant fel, amikor keresztet vetettem.

Andor képmutatásnak tartja - "ópium a népnek" - de én szívesen jövök. Nem azért, mert olyan baromi nagy hívő lennék. Nem tudom, mit gondoljak az egész Isten kérdésről. Pláne nem, hogy mit gondoljak az egyház-kérdésről. Viszont volt egy időszak, amin ez a közösség és ez a pap átsegített, és ezért hálás vagyok.

Úgyhogy félévente, amikor - eddig mindig negatívan - visszajön az STD tesztem, elmegyek szentmisére. Elgondolkozni, odatartozni. Hálát adni.

A főiskola után, amikor feljöttem Pestre, egy éven belül besokalltam. Nem voltak igazi barátaim, csak egy szar albérletem és egy pályakezdőhöz méltó vacak és kizsigerelő munkám. Se család, se barátok. Kollégák, haverok voltak társaságnak - kb. csak arra voltak alkalmasak, hogy elmenjünk bulizni vagy inni. Szétpasiztuk magunkat. Pár hónapig érdekes, aztán... Kurvára egyedül voltam.

Egyik szeptemberi vasárnap délelőtt, amikor kivételesen nem fetrengtem félájultan a másnaposságtól, elcsattogtam croissant-ért a pékségbe, és épp akkor harangoztak. Minden nap elmentem ezelőtt a templom előtt, de sosem mentem be. Apám egyik nagynénje volt nálunk az egyedüli gyakorló vallásos a családban. Ő, amíg élt, sokszor elvontatott magával gyertyát gyújtani, vagy, ha pechünk volt, akkor misére is. Csak arra emlékszem, hogy hosszú volt, unalmas, sok az öreg ember és furák a szagok.

Most viszont valami perverz ötlettől hajtva hagytam a croissant-t a fenébe és bementem.

Egy 30 körüli, testes, megkapóan csúnya arcú pap prédikált. Nagyon szépen. (Később tudtam meg, hogy az idős atya két héttel azelőtt váratlanul meghalt, és a fiatal pap jobb híján beugrott plébánosnak. Az egyházmegye aztán szerencsére jóváhagyta és nem paterolta el máshová, az övé lett a templom.)

Finom, megnyugtató volt a hangja. Nem volt teátrális, dörgedelmes - azt utálom. Kedvesen, értelmesen, de szuggesztíven prédikált. Már nem emlékszem, miről beszélt, de éreztem benne a jóindulatot. Úgyhogy maradtam.

A mise végén a hirdetések között elhangzott, hogy felnőtt, szentségfelkészítő hittan indul a plébánián. Addigra már bevonzott. Mit árthat, ha elmegyek egyszer? (Irénke néni miatt meg voltam keresztelve, de semmi több.)

Annyira más volt ez a társaság és ebben a másságban annyira érdekes. Olyan kis tiszta, ártatlan lelkek, mint megannyi óriáscsecsemő. A téma nem tudott beszippantani - állandóan kérdéseim voltak, nem akartam elfogadni, amit mondtak. Főleg a bűnök kapcsán. A tököm kivan a bűnökkel.

(én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem)

Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ezek a dolgok rosszak. Persze, embert ölni nem akarok. Na de ezek a nevetséges tiltások - mintha mindent büntetnének, ami emberi, és gyarló. És gyarlónak lenni ér.

Persze meg lehet gyónni - ez a csodás a katolicizmusban. Meggyónom, eltűnik. De csak akkor, hogyha meg is bánom. És őszintén nem akarom újra elkövetni. Nadetényleg. Se nem bánom, se tartózkodni nem tervezek tőle. Nem csak a szexre gondolok ám. Hogy ne legyek haragos? Ne legyek irigy? Úgy nem lehet élni.

Kicsit úgy néztem a csoportot, mint valami antropológiai kísérlet alanyait. Kiből mit hoz ki a helyzet. Mint egy börtönkísérlet. De ez persze kevés lett volna ahhoz, hogy hosszan lekössön a dolog. Viszont ott volt István atya. A szószéken kívül még szimpatikusabb volt. Kifejezetten emberi. Még azt a minimális színpadiasságot sem hozta, amit a misén. Közvetlen volt, vicces és magával ragadó - ami olyan kontrasztban állt enyhén repulzív megjelenésével, amennyire csak lehetett. A hit és az egyház kérdésében iszonyú kemény volt - azokat a határokat nem feszegette.

De nagyon is proaktívan felrázta ezt a punnyadt nyájat, mindenféle programot szervezett, családi naptól kezdve farsangon át hittanos szalonnasütést, és abszolút nem spórolt a piával az ilyen helyzetekben. Nagyon tudott mulatni - már egy paphoz képest. Pár sör után kifejezetten megeredt a nyelve, tolta szemináriumi sztorikat, meg hogy milyen témák mennek, hogyha összejárnak más papokkal...

Nagyon nyíltan beszélt a cölibátusról is, amit én full nevetségesnek tartok persze. Ő meg olyan őszintén hitt benne, hogy ez így helyes. Persze, muszáj neki, különben mi a franctól tudná meghozni ezt az áldozatot?

- Alíz - mondta egyszer kissé kapatosan egy elszenesedett virslivel a tányérján -, tudod, néha a falat kaparom. De tényleg. Majd bedilizek, annyira akarom. De nem.

- Mit csinálsz ilyenkor?

- Imádkozom. Hogy el tudjak aludni.

(kérünk Téged, hallgass meg minket)

Azt hiszem, szerette, hogy ott vagyok a hittanon - valaki, aki ezen a nem túl intellektuális környéken szellemi partner volt neki. Néha ottmaradtam csoport után és beszélgettünk. Visszakísértem a templomba, hogyha volt még ott dolga. Vagy ittam vele egy teát a parókián. Persze meg akarta menteni a lelkem. Látta, hogy nem vagyok teljes valómmal benne ebben a játékban.

Én fiatal voltam és hülye. Rohadtul imponált, hogy az atya foglalkozott velem. Istvánnak rohadtul imponált, hogy egy csinos és okos fiatal nő értékeli a társaságát (valószínűleg civil életében sosem kapott ilyen figyelmet). Egy csomót lógtam ott, segítettem ebben-abban - irodai dolgokban, vagy eseményeket szervezni. Az öregasszonyok hej, de utáltak. Úgy érezték, a fiatal atyát terelgetni és segíteni rendes katolikus matriarcháknak való, nem egy ilyen kis sehonnai szentségtelennek.

Megszólalt az agyukban a sziréna - ma már az enyémben is megszólalna, ha kívülről látnám. Az idealista pap és a rajongó kis tanítvány. Kuuuurva veszélyes. Utólag azt mondom, hála Istennek (biztos ő volt), hogy időben kaptam egy orrakoppintást.

(Méltó és igazságos.)

István atya szépen végigpofozott a szentségeken.

Eljött a bérmálásom előtti utolsó nagy gyónás. Nem fülkében, nem arc nélkül. Hanem személyesen Istvánnal.  A nappalijában. Szemtől szemben ülve két kikukázni való fotelban.

Addigra már többet tudott rólam, mint a saját családom, vagy a legtöbb 'barátom'. Persze a saját bizarr, vallásos szűrőjén át látta a dolgaimat, de a maga szintjén megpróbált segíteni, rendet rakni.

Hallottam én is horrorsztorikat papokról, akik gyónáskor minden mocskos részletet tudni akarnak a szexről (mikor? hányszor? kivel? hogyan?), aztán arra recskáznak ott helyben a fülkében, vagy a türelmesebbje az ágyában a feszület alatt. Mintha egy cukorbeteg meséltetne magának a somlói galuskáról. István atyában sosem láttam efféle beteges kíváncsiságot. Talán önvédelem is ez - jobb nem tudni, miből marad ki.

Azon az estén viszont egy kicsit zavartan kavargatta a teáját, miközben hallgatott. Az utolsó mondatom után beálló csendben ültünk egy darabig, aztán megkérdezte.

- Milyen? Milyen érzés? .... Senkitől nem tudom megkérdezni, csak tőled...

- A szex?

Bólintott

- Te soha.... a szeminárium előtt sem....?

- Nem. Mondhatjuk, hogy ... eljutottam .... bizonyos dolgokig lányokkal ... de szerencsére az Úr megőrzött tisztának.

- És magadnak nem szoktad... megoldani? Vagy régebben...?

- Tudod, hogy nem lehet. Az bűn.

- Tudom. De szoktad?

- .... Nem.

- Ummm. OK.

Átnyúlt az ocsmány horgolt terítős dohányzóasztal felett és megfogta mindkét kezem. Meleg, puha, párnás keze volt - papkéz. Mint aki életében nem fogott szerszámot. (Hát. Semmilyet.)

- Jó, hogy itt vagy. Örülök neked. Tényleg.

(Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj)

- Én is... Én is örülök - válaszoltam.

Nem engedte el a kezem. Én sem húztam el, bár kezdtem hülyén érezni magam. Csak előrehajolva bámultunk egymás szemébe - mint két 14 éves az elsőn randin egy McDonald's-ban.

(Köszöntsétek egymást a béke jelével.)

Az arca egyre jobban kipirult. Még az ujjbegyeiben is éreztem gyorsuló pulzusát. Még előrébb hajolt, és a csuklómnál fogva hirtelen közelebb húzott. Térdre estünk mind a ketten, a keze az enyém köré kulcsolódva - köztünk kisasztal képezte szimbolikus gáttal.

Bár testileg az égvilágon semmi vonzó nem volt ebben az emberben, az a sötétbarna szem szép volt. Látszott rajta, hogy majd meghülyül a vágytól. Nekem meg szédült a fejem attól a hatalomtól, amit abban a pillanatban gyakorolhattam volna fölötte. A jelenet perverzitása beindított. Szerettem volna megadni neki, amit szeretne, és egyszersmind le is venni a bűn terhét a válláról. Ő nem tudná kezelni, de én igen.

A jó ég se tudja, mi történt volna, ha abban a pillanatban nem nyit ránk az egyik vénasszony. Már az ajtón kívülről hallatszott a kárálása ("István atya, elhoztam az emléklapokat a bérmálóknak, hova tehetem?"), és már tépte is fel a kilincset.

- Ó, imádkoztok? Szólj, ha végeztetek, kint várok....

Gyorsan összekapkodtam a kabátom és a táskám, és az ajtó felé viharzottam. István atya utánam kiáltott:

- Alíz!

- Igen?

- Isten megbocsátotta a bűneidet, menj békével.

(Istennek legyen hála.)

A néni kifele menet elkapta a karom, és a sziszegve a fülembe suttogta. "Ez egy rendes ember. Nagyon rendes, ártatlan ember. Ne csináld itt a problémákat, ne rontsd el az életét. Tudjuk, miféle vagy. Ne gyere hozzá többet."

Másnap bérmáltam. Erdő Péter személyesen pofozott meg, és én innentől kezdve elmaradtam a templomból. Csak évek után mertem visszamerészkedni (részben azért, mert az öregasszony végre elpatkolt). De István atyával nem beszéltem azóta sem.

Amikor félévente elvetődök szentmisére, kifele menet a kapuban megfogja a kezem, mint mindenkinek. Mosolyog, mint mindenkire. Egy pillanatra villan csak egyet a szeme - vagy csak én látom úgy? Egyszerre vagyunk hálásak, hogy nem történt semmi köztünk, és iszonyú csalódottak.

Mire leérek a lépcsőn, a szívdobogásom is elmúlik.

(Mindörökké, ámen.)