4 nap a Liguriában Eszterrel. Egyrészt csodálatos, másrészt rendkívül közhelyes. Pont azt csináljuk, mint más turisták: várost nézünk, eszünk, tengerpartozunk. (Jó, legalább nem kirándulunk. Szóval semmi túra meg természet, meg ilyenek. Valahol meg kell húzni a határt.) Nota bene: aki jó kis magyar segg alá való homokos partot várja, el fog keseredni, nincs nagyon, inkább gyilkos kövecsesek. Mondjuk nem vagyunk nagy strandbuzik, úgyhogy egy délután belefér. (Futni nem rossz rajta, csak kicsit szokatlan.)
Én már itthon megterveztem mindent, menetrend van, és egészen tartjuk is magunkat hozzá (bár Eszter néha beszól, hogy olyan vagyok, mint egy buszos társasút idegenvezetője, már csak egy piros esernyő hiányzik a kezemből). Ha ilyen program van, azt az agyam feladatnak, már-már munkának kezdi tekinteni, és megjelenik bennem a teljesítménykényszer ("ma még két kisváros van betervezve, és 7-kor el kell indulni, hogy odaérjünk a szállodába, az még 50 km"). Eszter inkább spontán, úgyhogy sokszor az agyára megyek az ütemtervemmel, de ha igazán sok vagyok, visszaránt a valóságba ("Na most kurvára leülünk egy kávézóba, és egy óráig csak bámuljuk az embereket. Kihagyjuk azt a két kibaszott templomot, mert ha még egy fájdalmas szűzanya freskót megnézetsz velem, lelövöm a pápát.")
És nincs semmi dugás. Egyszerűen nem olyanok a helyzetek, mindent belerakok a feladatba, és a sex drive-om kikapcsol. Időszakosan.
A vége felé azért már nagyon haza akarok jönni. Hiányzik Andor, hiányzik a saját ágyam, a tévém. (Hiányzik a szex. Is.) Hiányzik a munkám. Nem röhögni. Érzem, hogy most megint ilyen felpörgős időszakom jön (igazából már el is kezdődött, innen van a hisztérikus városnézés és programcsinálás is). Vannak ezek a hullámok, jönnek és mennek. Amikor beindulok, akkor úgy érzem, mindent meg tudok tenni. Ilyenkor akkora a munkabírásom, mint egy öszvérnek, hatékony vagyok, koncentrált. Keveset alszom, de nem is hiányzik. Nem vagyok fáradt, a nap 36 órából áll és mindent meg tudok tenni. Megdobja az önbizalmam, az élet császárnője vagyok. Imádom, imádom, imádom.
Hogy meddig tart ez a superwoman mode, az kiszámíthatatlan. 1-2 hét általában. Utána szépen elfogy az energiám, és visszasüllyedek a mindennapi szintemre. Sajnos ugyanígy rendszeresen jönnek... hogy mondjam .... csendesebb fázisok is. Amikor lassú vagyok és lusta. Utálom magam ilyenkor, semmivel nem haladok, ülök a kupi közepén. De elfogadom, azt mondom, hogy ez az ára annak a felpörgött két hétnek, amit abszolút hajlandó vagyok megfizetni.
Az egyik volt pasim elküldött egy pszichológushoz. Vagy pszichiáterhez, vagy mihez. Aki ilyen bolondokkal foglalkozik. Hogy nem normális ez, és vizsgáljanak ki. Na, az a doki mindenképpen rám akarta húzni, hogy depressziós vagyok. Röhej. Semmi bajom sincs. Ezek normális dolgok, néha elfáradok. Meg azt mondta, hogy amiket én így élvezek, azok "mániás" (bazmeg, ezt a szót használta) fázisok. És kérdezgetett, hogy mennyire érzem magam legyőzhetetlennek ilyenkor. Most könyörgöm, mi abban az abnormális, hogy 9ig dolgozom, utána edzeni megyek, aztán éjszaka kicsit bulizom, aztán másnap reggel 6kor elmegyek futni? Most akkor már ez sem jó?
Gyógyszert akart adni. Lítiumot, vagy miafaszomat. Bipoláris - mintha habzó szájú őrült lennék. Le akarta halkítani a superwoman időszakaimat. Hogy ne pörögjek ennyire. Úgy néztem rá, mint egy elmebetegre. Mi a francért akarnék ilyet csinálni? Soha, semmiért nem adnám oda. Ezekért érdemes élni! Hát nem érti? Hogy amikor repülhetek, akkor inkább gyalogoljak? Otthagytam a picsába a diagnózisával együtt. Az akkori pasimmal szét is mentünk nem sokkal ezután. Hogy velem nem lehet élni. Persze - biztos talált valaki csinosabbat, aztán ez volt a duma. De aztán lett Andor, aki viszont olyan stabil és mozdíthatatlan, mint egy kőszikla, nem basztat és elfogad. Sőt tetszik neki. Szórakoztatja. Mintha egy kicsit rajtam keresztül élne ilyenkor.
Vasárnap érkezem haza (hajnalban keltem, mert korán indult a gép). Andor virággal vár a reptéren. Ez is olyan tipikus. Ahogy áll az érkezési oldalon, valahol a szélen, és megvárja, amíg odagurulok hozzá a bőröndömmel. Nem szalad elém, vagy ilyesmi. De hoz virágot. (Nem szeretem a virágot - ez biztos ilyen aberráció, és egyedül vagyok vele, de viszolygok a virágoktól. Andor tudja. Mégis vesz.) Mosolyog. Megölel. Hiányoztam neki. Jobban, mint amennyire be szereti vallani magának.
Kicsit lecsendesít a közelsége, de még mindig aktív módban nyomom. Azonnal kipakolom a táskám, elindítok egy mosást, átrendezem a félig rakott a mosogatógépet (nem úgy rakja be a gépet, ahogy én szeretem, és egy két alatt kb. két tányért használt, valószínűleg nem is nagyon volt itthon). Beágyazok, kiporszívózok. Főzzek valamit? Nem kell, mondja, rendeljünk. Neeeem, én inkább főzök valamit. Secperc alatt megvan. Délután leültet két órára a kanapéra, és megnézünk egy filmet (nem engedi, hogy összehajtogassam közben a kimosott ruhát, de hejhó, majd megcsinálom utána.) Este lemegyek futni. Leghosszabb futásom eddig, végre túllendültem a holtpontomon - ismerős környezet, tökéletes időjárás, minden az én malmomra hajtja vizet.
Este ráállok a mérlegre. -1,5 kg az elutazásomhoz képest. Pedig este van, és reggel szoktam mérni. Belenézek a tükörbe. Jó a hajam (megmostam, beszárítottam), diszkréten lebarnultam. Világít a szemem. Akkora istennő vagyok, akkora kibaszott istennő. Komolyan, alig várom, hogy visszamehessek dolgozni.
