Jóval magabiztosabbnak mutattam magam akkor Andor előtt, mint amit valóban éreztem. Falhoz baszott az információ, hogy mire izgul. Rágugliztam. Voyeur. Így hívják az ilyet. Az anyám kukkolónak nevezné, így talán Te is érted.
Nem tudom pontosan, Andor mit szeretett bennem. 26 éves voltam, amikor összejöttünk. Ő 34. (Mint én most. Pedig milyen öregnek tűnt). Én egy nagyon butapicsa korszakon voltam túl, próbáltam kapaszkodni valamibe, ami kiránt belőle. Andor meg abban a korban volt, amikor a nők megpróbálják elkapni a pasik tökét, magukba facsarni, és apró kis Andorokat létrehozni. Amit ő nagyon nem akart.
Andor nem egy vonzó ember, és egyszersmind nem is az esetem. Középmagas, sápadt, az arca inkább érdekes, mint helyes. Már akkor hipster-szemüveget hordott, amikor az a szubkultúra még nem is létezett. Egy fénykép alapján semmit nem mozgatott meg bennem. Azért találkoztam vele annak idején, mertmiértne. Meg mert megfogott a gondolkodása. Néhány levélváltásból kiderült, hogy milyen olvasott és intelligens, és ez nekem kurvára imponált. Többdiplomás, több nyelvet beszél. Szinte determinálja azt, hogy kibaszott unalmas. De – mondom – nem volt programom aznap estére, találkozzunk.
Az első randi nem volt nagy szám. Vacsorázni vitt (középelegáns, semmi feszélyező), aztán meg haza. Nulla közeledés. Nem ehhez voltam szokva. Gondoltam, nem jövök be, volt már ilyen. De másnap reggel hosszú levél várt az inboxomban. Nem volt benne semmi udvarlás, hízelgés. De valahogy egyértelmű volt belőle, hogy együtt vagyunk.
Nyolc év alatt szépen hozzáidomultam. Hozzáöregedtem? Elolvastam a könyveket, amiről úgy gondolta, hogy ismernem kell. Tanult és társalgott velem, amikor a nyelvvizsgára készültem. Felépítgetett, kifaragott magának, mint valami Pygmalion. Semmi közöm ahhoz a lányhoz, aki 26 évesen voltam. Sokáig azt hittem, lenyugodtam, valóban. Hogy kioperálta belőlem a pukkancsságot, az agressziót, az önérzetet, persze emellett (casualty) a vadászösztönt, a kreativitást és az önálló gondolkodást is. Ezt így utólag látom.
Andor igazán veszedelmes. Senki sem látja rajta, csak azoknak mutatja, akik közel állnak hozzá. Olyan szuggesztív ereje van, mint egy hipnotizőrnek. Kb. mindent megcsinálsz neki, amit csak akar. Meg tud győzni arról, hogy nem is az vagy, akinek hiszed magad. Engem az első 4 év alatt meggyőzött arról, hogy igazából nem is nagyszájú picsa, hanem egy csendes kis introvertált lény vagyok, aki elpakol mindent belülre. Rászoktam arra, hogy tőmondatokban kommunikálok, amit csak metaelemek segítségével lehet megérteni. Szerencsére Andor alapvetően nem szadista, hanem jóindulatú diktátor, és sok előnyöm is származott az átformálásomból. Szépen szublimáltam az energiáimat a karrierbe, letettem valamit az asztalra. (Persze, őmellette nehéz sikeresnek lenni, még a vadkapitalizmusban összehoztak egy céget az egyetemi barátaival, írtak egy pár szoftvert, és nagyrészt abból élnek ma is.)
De az élet bazmeg utat tör. Amikor a 30. szülinapom kicsinált, és jött ez az ámokfutás, és őszintén azt gondoltam, hogy ezt lehet csinálni. Egy seggel két lovat. De, mint a mellékelt ábra mutatja, nem lehetett. Ha Andor egy átlagos pasi, akkor azzal a lendülettel kibasz a lakásból és az életéből, és 30 évesen mehetek vissza a balettbe ugrálni. A dolgok egészséges, társadalmilag elfogadott dinamikája szerint ott és akkor, 4 év után ennek a kapcsolatnak véget kellett volna érnie.
De ehelyett lett ez a furcsa megállapodásunk. Nem konvencionálisan élünk együtt. Nem szexelünk egymással egyáltalán (habár, ha jobban belegondolunk, ezzel inkább átlagos párnak számítunk).
Ezzel együtt azt gondolom, hogy jól döntöttem. Azt az elnyomós 4 évet nem tudtam volna folytatni, akkor tényleg elhervadok és eltűnök egészen. Andor meg érezte, hogy ha nem hagy nekem egy kis szelepet, így vagy úgy, de kilépek. Ő meg megszokott és megszeretett. Tudja, hogy nem nagyon van más nő, aki ugyanolyan intenzitással nem akar gyereket, mint ő, és békén hagyja ezzel a témával. És aki hajlandó beszállni a perverziójába.
Ezért nem is mesélem ezt senkinek. Két barátom tudja, ’A’ lánybarátom, Eszter és ’A’ fiúbarátom, Zalán. Mindenki más – már mondtam – csak ismerős, és semmi közük hozzá. Nem értenék. Andort sajnálná mindenki, hogy szegény, jaj, megcsalják. Nem értik, hogy pont csalás nincs! Hiszen mindent tud. Mindent lát. Mindent megbeszélünk.
Ezt hívják kompromisszumnak. Én kiélhetem a szexuális vágyaimat, nem is akárhogy. (Beteges, ugye?) Ő élvezi, hogy gyakorolhatja a kontrollt felettem, a helyzet felett. Úgy dominál, hogy meg sem emeli a kezét. (Na, ez is kurva beteges.) És nem kell szexelnie, mert azt rohadtul nem akar. Win-win.
Szétválasztjuk a szexet és a kapcsolatot, élesen, szikével. Nekem ezzel nincs bajom, amúgy sem hittem soha a szex és a szerelem hosszú távú koegzisztenciájában. Olyan szép ez, olyan tiszta. Tisztább, mint titokban félrekúrni (utólag már bánom, bár abból a szempontból nem, hogy katalizálta és előállította ezt a nyugvópontot), tisztább, mint nem félrekúrni és szenvedni csendesen. És hazudni megállás nélkül, hogy jól megvagyunk, meg nem hiányzik semmi.
