Tegnap este, amikor a gyengéd kőműves után lezuhanyoztam, Andor még játszott. Ágyba bújtam, megnéztem egy részt a sorozatomból, még mindig játszott. Kínomban egy órát neteztem, de még mindig játszott. Fölösleges lett volna szólnom, hogy jöjjön és aludjunk el együtt. Nem szereti, ha ilyenkor zavarják. ("Most ne szólj hozzám, kicsi, az oroszokkal vagyok, és mindjárt kinyírnak.") Úgyhogy kiájultam.
Reggel emberemet a kanapén találtam kinyúlva, ruhában, mellette egy üres üveg Hercule Stout (még belga sörből sem iszik mainstreamet), a fején félig rajta maradt a headset. Hagyom aludni.
Asszem, elmegyek futni a szigetre. Ideális idő van, napsütés, szél. Felavatom a frissen vett futócuccokat (beszabadultam a Decathlonba a múlt héten, és rajtaütöttem néhány jó kis feszes nadrágon meg pólón, hogy ne legyek olyan full szakadt). Kiírok egy cetlit, húzok.
Szombat délelőtt van, mindenki kiszabadult a zöldbe, a futópálya mellett hervadt anyukák tologatják meg terelgetik a visítozó porontyokat. Brrrr. Ilyenkor mindig megerősödöm a döntésemben, hogy nem kell nekem ebből a fajta kis parazitából.
Aztán hirtelen lecsap az agyamra Szabolcs emléke. Lesből, váratlanul. Meglátok egy szőke fürtös 5 éves kislányt, biciklizni tanul, az apja rohan mögötte és tartja hátulról. Szabolcs! Persze nem ő az, csak hasonlít. Meg a gyerek is. A pulzusom 190, majdnem megállok meghalni. De nem. Menni kell tovább.
Olyan közhelyes az egész, olyan nevetséges.
Most tavasszal történt. Őt is a szokott helyünkön találtam - az egyik ilyen szexkeresős oldalon. Egy volt a 100 kielégületlen apuka közül. Írt nekem (nekünk), de valami egész karakánt, valami többet, mint a "bejön a csöcsöd, jössz baszni?", amiket nagyrészt kapni szoktam. Hosszú levél volt, szexi volt és okos, max 50%-ban egyenlevél, reakciók és labdalecsapások a profilunkra vonatkozóan. Hibátlan. Egyből válaszoltam rá, nem akartam, hogy Andor jusson hozzá előbb.
Gyorsan átraktam magunkat gmailre, ott folytattuk. (Már ez is hiba volt, éreztem, nem szabadott volna, ott kellett volna maradni a biztonságos és egyértelmű mocsokban.) Jó pár levelet váltottunk, mielőtt felvetettem, hogy kéne egy képcsere, mármint arccal. Mert ha nem jövünk be, akkor úgyis viszlát.
Küld. Basszus, én ezt valahonnan ismerem. Sosem felejtek el arcokat. (Neveket állandóan, de arcokat soha.) Nem ugrik be, de valami iskolára tippelek. Volt már ilyen, hogy ismerős arcot láttam a 'jelentkezők' között. Egyszer egy srác Andor tágabb baráti köréből, máskor egy nagyon régi pasim. Egy ismerősnő férje (a csajnak nem tudtam azóta a szemébe nézni). Ezeket azonnal, különösebb magyarázat nélkül ejtettem, kíméletesen. Inkább az mondtam, hogy nem tetszenek, nem hoztam rájuk a frászt.
Erre most mit csinál a barom Alíz? Küld magáról képet. Neki persze rögtön leesik, és azt is tudja, hogy honnan ismer - főiskolán voltunk szaktársak. Csak látásból ismertük egymást, még a nevét sem tudtam, kurva nagy volt az évfolyam. Elnézegettem az előadásokon (már amikor bejárt), helyes srác volt, de nem mozogtunk egy szférában. Ő menő-bulizós tag volt, én meg inkább hajtós-tanulós. Igazából csodálkoztam, hogy emlékezett rám. (Csak utólag jöttem amúgy rá, hogy milyen jó kis csaj voltam akkoriban, és lehetett volna életem a főiskola alatt is. De csak utána nyílt ki a csipám. Amikor feljöttem Pestre. Akkor nagyon. De ez egy másik történet.)
Szabolcs azt mondja, őt nem zavarja. Mondom, hogy engem sem. (hülye, hülye, hülye) Levelezünk. Egyre jobb, baszki, nagyon jó. Szorgalmazza, hogy találkozzunk. Mondom, hogy nem szoktunk. Leszoktunk a lemeózásról, időrabló. De - válaszolja - ő nem is velünk akar találkozni. Hanem velem.
Na ez az a típusú fasz, akit messziről kerülni kell. Aki pontosan tudja, mit kell mondani, mit akar hallani az a buta nő. Amitől cseppfolyóssá válik és bármire hajlandó. És ez az a típus, akit imádok. A klasszik szemétláda. Tehát gondolkodás nélkül igent mondok. (Meg vagyok zizzenve, Andornak hazudok valamit ismerősökkel ivásról.)
Barátságosnak induló borozás, hallgatom az életét. (Három gyerek, az első véletlen, de emiatt házasság, a második direkt, a harmadik kurvára véletlen megint. Ő valóban angol-matek szakos tanár lett, ami én nem.) Örül nekem. Olyan őszintén örül. Jól érezzük magunkat. Minden olyan rohadt egyszerű és tiszta. És természetes. Amikor hozzáér a kezemhez. Meg amikor simogatja a combom.
Kilépünk a borozóból, és megcsókol - olyan egyértelmű és tökéletes. Életem egyetlen 10/10-es csókja. Hihetetlen és fantasztikus - megszédülök és beszippant az univerzum. Nem akarom abbahagyni, örökre így akarok maradni, összetapadva. (hülye, Hülye, HÜLYEEE) Éjszakaavárosbansétálós-mínuszháromcentireösszesimulós-tankosromantikus este. Szex nincs. Fel sem merül. Ez csak egy tökéletes első randi. Szerelmes vagyok.
Túl azon, hogy ez egy nem helyénvaló érzelem az adott körülmények között, egyúttal tökéletesen meg is döbbent. Én SOSEM vagyok szerelmes. Pont. Soha nem voltam. (OK, talán egy kicsit Lovasi Andrásba, Leonardo DiCaprioba, meg a másodunokatesómba, de talán nem lepődtök meg, hogy egyik sem teljesült be.) És nem, Andorba sem. Kedvelem, nagyra tartom. Szeretem, mint ahogy a pizzát, vagy az állatkertet szereti az ember. Tudja, mert nem hülye. (Hogy ő mit érez, arról fingom sincs. Az az ember egy fekete doboz. Felteszem, hogy a maga módján szeret, csak az egy rendkívül furcsa mód.)
Szürreális a helyzet, mert egyrészt hagyom, hogy elsodorjon ez az egész, csak fekszem a tetején és nem érdekel hova visz. Másrészt meg tehetetlenül szemlélem kívülről. A felettes én kétségbeesetten csahol a parton, a tudatalatti pedig röhögve úszik a vízesés felé.
Tavasz van, és én meg vagyok őrülve (a tavasz amúgy is mindig súlyos szokott lenni). Állandóan együtt vagyunk, lógok a munkahelyemről, minden lehetséges ismerősömet alibinek használom, ő órákat ad le és visszabassza a magántanítványait. Hazudunk reggel, éjjel, meg este mindenkinek.
Pontszerű emlékeim vannak erről a pár hétről.
Felkap a kocsijával az Astorián (középszar kocsi, az elején nincs rendszám). Észrevétlenül kikanyarodtunk a városból, valami csendes, hegyes-völgyes, lehetőleg lakatlan területet célba véve, bele a zöldövezet jellegzetesen, s mintegy predesztinálóan ondószagúakat virágzó vadgesztenyéi közé. Alig szólunk egymáshoz az úton, amint lehet, egymásnak esünk és bénázunk a kocsiban. Majd pilledten visszahenteredtünk a lehajtott első ülésekre – mindenki a magáéra. Csupasz talpamat a szélvédőnek tapasztom. És akkor – amúgy pucéran és csapzottan – többnyire minden átmenet nélkül elkezdtünk közéletről, kultúráról, filozófiáról beszélgetni.
Más. Az építészmérnöki kar épületének egyik beugrójában dugunk – éljenek a modern formavilágú homlokzatok – kicsit részegen, némileg koordinálatlanul, és ergonómiailag a lehető legkevésbé illeszkedve. Közben mindenféle irtó vicceset beszéltünk, és én úgy röhögök, hogy lecsúsztok a farkáról. Elkap és megszorít.
- Szeretlek. Most mondtam ki először.
Nem felelek. Filmszakadás. Szerintem abban reménykedik, hogy nem emlékszem rá, én meg nem emlegetem fel. Kivárunk, mint két mesterlövész.
Nyilvánvaló, hogy ez nem tartható. Nem egy egyensúlyi helyzet. Nem akarom észrevenni, amikor ki akar szállni, hülyét csinálok magamból, keresem, hívogatom. Egyre kevesebb ideje van rám. Aztán azt mondja, szakítsunk, ennyi. Kiborulok, három napig nem eszem, és csak nézek ki a fejemből, mint egy élőhalott. Egy hét múlva felhív, hogy nem bírja ki, találkozzunk. Megint 4 hét őrület. De aztán vége. Végleg. Megszakad a szívem, ezúttal zabálok és 4 kilót hízok.
Ez egész összesen 2,5 hónap az életemből. Nevetségesen rövid idő.
Andor meg .... nem hülye. Egész idő alatt látja, hogy valami van, de nem szól semmit, nem célozgat, nem kérdezget.
Visszatérünk a szokásos medrünkbe. Péntekenként egy-egy pasi, hogyha olyanunk van. Andor füvet szív és néz. Én faszt szopok és élvezek. Egy ideig számomra gépies és valódi öröm nincs benne. De lassan visszarázódok. Ez van, ezt kell szeretni. Eltelik a június.
Július közepén Andor péntekre meglepetést ígér. Valamit nagyon jót szerez nekem, azt mondja. Várakozásteljesen készülök. Andor szokásától eltérően iszik egy kicsit. Aztán sokat. A vendég későn jön.
Csönget, kinyitom. Szabolcs. (miafaszvan, úristen, basszameg) Ő is durván meglepődik. Andor elém lép, kezet fog vele. (WTF?) Behívja.
- Gyerünk. Csináld. Dugd meg.
Olyan, mintha fegyvert szorítana a fejünkhöz. Kattogó aggyal, bénultan engedelmeskedünk az akaratának. A bolond lelkem ujjong, hogy hozzáérhetek megint, érzem a minden tökéletlenségével együtt ismerős testet, a hormonjaim börtönlázadást játszanak. Az agyam sokkot kapott. Szexelünk. Az orgazmus pillanatában felejtem csak el Andort, akkor csodálatos minden. Szabolcs lihegve fekszik rajtam, még csöpög a farkából az utója.
Andor hozzábassza a ruháit.
- Most pedig öltözz fel és takarodj. Soha többet ne lássalak meg a közelében.
Szabolcs úgy tűnik el, mint egy árnyék, vissza sem néz.
Andor hanyatt dől a kanapén, becsukja a szemét.
- Idefigyelj, kicsi. Ez volt az utolsó húzásod. Még azt se bántam ennyire, amikor 4 éve folyamatosan félrekeféltél. Nem haragudtam úgy, mint most. Megbeszéltük, hogy nem szeretsz beléjük. Vagy nem? ... Most hagylak, hadd fájjon egy kicsit neked is.
És otthagy, elmegy sétálni. Órák múlva jön vissza, én még mindig meztelenül fekszem a szőnyegen, nem akarom lemosni magamról Szabolcs utolsó maradványait.
Rákövetkező héten vették fel a melóba a Görényt. Enyhén szólva nem a legjobb formámban voltam, amikor találkoztunk, nem is csodálom hogy...... BUMMMMMM
Na, most estem pofára valakiben, megérdemeltem, dühből és figyelmetlenül futottam. Egy pasit gáncsoltam ki, valami pro lehet, sapka, szemüveg, pulzusmérő. Félig rajta fekszem, érzem a dezodorának és az izzadtságának keverékét, és azt az enyhe mentol és cefreszagot, ami kalandos előző estére utal. És akkor megszólal. Nem tudom mit mond, mert azonnal észreveszem, hogy ez a Görény, és a kurvaéletbe. Eszetlenül zavarban vagyok. Sebezhetőre gondolkoztam magam, és pont most futok bele. Basszameg. Mondok valamit, ami nem tudom, hogy mi, és elrohanok (sosem voltam még ilyen gyors).
Hallom a lépéseit és a lélegzetét, ahogy felzárkózik mögöttem. Akármilyen gyors vagyok, ő még gyorsabb. Mond valami kedveset, azt tippelem, mert mosolyog, de egyszerűen képtelen vagyok rá figyelni. Gépiesen visszamosolygok. Aztán elhúz. Hál' Istennek. (Majd bocsánatot kérek tőle rendesen hétfőn.)
Hazamegyek, vár Andor cetlije, hogy vészhelyzet van, bement az irodába, nem tudja, mikor jön. Lezuhanyzok, töltök egy nagy pohár száraz vörösbort (már dél van). Lehúzom a redőnyöket, bekapcsolom a Titanicot, és bőgök.
A méhemből együtt érzően és mintegy magyarázatul szolgálva ömleni kezd a vér.
