- Szerinted meddig lehet NEM elmondani Aliznak?

Soltvadkert felé autózunk kettesben. Hosszú, néma szünetek színesítik az utat. Próbáltam nyomatni a rádiót, de minden csatorna csak dumát ad (reggel...). A CD lejátszó rossz, persze CD sincs nálam. Marad a csend. Olyan gyönyörű ősz van, hogy néha percekre el is felejtem, hogy nem egyedül vagyok a kocsiban. Nézem a sárguló fákat a valószínűtlen napsütésben, és arra gondolok, hogy rendelni sem lehetne jobb kirándulóidőt. Vagy, ha már így alakult, kocsizóidőt.

A cégünk felvásárolt valami kisebb helyi vállalkozást, kőkorszakiak a viszonyok a dokumentáció tekintetében, meg kell nézni a készleteket... egy csomó unalmas szarság. Vagyis igazából nekem nem annyira - kicsit unalmas, de kellemes kihívás. Szeretek rendbe tenni dolgokat. Minél nagyobb a mess, annál nagyobb az öröm, ha kész van.

Annyira szeretnék visszakérdezni Erik provokatív kérdésére, hogy "ugyan mit". De most kettesben vagyunk, és nem látom értelmét, hogy egymást hülyítsük. Végül is azért nem olyan közeli ez a kapcsolat. Nem is kapcsolat. Csak a "kicsi a világ" szindróma egy manifesztációja.

OK, tehát az a helyzet, hogy Erik menyasszonya, Lotti az unokahúgom. Viszont édesapám szaporodókedvének bizarr alakulása miatt Lottival szinte pontosan egykorúak vagyunk. A nagybátyám apa első házasságából született, és egy sötét  kollégiumi szobában száradtak a pelenkái ifjú apám disszertációja mellett. Amikor én jöttem, akkor már 50 éves volt, egyetemi matematikaprofesszor (csúnya dolog, de kisgyerekkoromtól kezdve úgy emlékszem rá, mint öregemberre... egy másik korból jött... kamaszkorában átélt egy kibaszott világháborút... az apja még Perl Sámuelként született Mohácson a századfordulón...) Szóval 81-ben egyszerre lett neki egy lánya meg egy unokája.

Mivel mindketten egykék voltunk Lottival, és egy köpésre laktunk egymástól (mi a Köröndön, ők a Szondi utcában), lényegében együtt nőttünk fel. Egy iskolába jártunk, egy évfolyamra (bár más osztályba - ő matekos volt, én angolos). Mindenkinek azt mondtuk, hogy unokatestvérek vagyunk, mert sosem akartunk belemenni a családunk generációs furcsaságaiba.

Én se voltam egy népszerű lány a kortársaim körében, de Lotti aztán extrán szerencsétlen volt. Nagyon nehezen teremtett kapcsolatot, szorongott, és hát... szegény az apám családjának az arcát és testalkatát örökölte. Még a pubertás se jött be neki - csak pattanások és túlsúly lett az eredménye. Én legalább sportoltam, de ő csak tanult - mondjuk nyerte mellé az országos versenyeket, amit a szülei evidensnek tekintettek...  Az iránta való sajnálatom az egész kapcsoltunkat áthatotta. Úgy éreztem, az a dolgom, hogy egy kicsit kirángassam a való világba - vittem ide-oda, de úgy tűnt, akkor a legboldogabb, hogyha otthon lehet és molyolhat a maga dolgaival.

Amikor meglettek a gyerekeim, eléggé elszakadtunk egymástól. Neki ott volt az akadémiai előmenetel, nekem a babahintőpor. Ugyanott tanít most, ahol az apja, és előtte a nagyapja. Barátja, partnere nem igazán volt - legalábbis olyan, akit bemutatott volna a családnak. (Csak tippelem, hogy az egyetemi évek alatt elvette valaki a szüzességét, de csak nagyon óvatosan beszélt erről.) Mindig azt éreztem, hogy beletörődött abba, vagy inkább azt választotta, hogy neki a munka, a tanítás lesz az élete, és nem lesz gyereke, aki kövesse a katedrán. (Az én gyerekeimet is úgy fogta meg mindig, amíg picik voltak, mintha időzített bombák volnának. Miről beszélünk, hiszen azok voltak. Azok.)

Aztán tavaly karácsonykor beállított a családi vacsorára Erikkel. Emlékszem, hogy az egész család, még a saját szülei is csak kapkodták a levegőt. Erik... helyes, könnyed, közvetlen. Minden, ami Lotti nem. Mindenki agya azon kattogott, hogy hogyan jött össze ez a valószínűtlen páros. A fiúk a családban állítólag fogadásokat kötöttek arra, hogy mikor mennek szét. (Illetve volt egy olyan vonal, hogy Erik gardróbbuzi, és Lotti hajlandó alibizni neki.)

De nem. Már több, mint egy éve "járnak", nyár óta együtt is laknak. És ránézésre ők a legboldogabb és legkiegyensúlyozottabb pár, akit ismerek. Szeretetet látok és tiszteletet. Anakronisztikus párkapcsolat, amire csak egy Jane Austen regényben számítasz. Lottival is közelebb kerültünk egymáshoz. Mintha nem utálna már azért, hogy nekem van egy rendes kapcsolatom, családom (na, ha tudná).

Szerencse, hogy gyurifőnök nem vette észre a pánikot és döbbenetet, ami kiülhetett az arcomra, amikor megláttam az állásinterjún. Erik profi volt, és meg sem rezdült - mondjuk neki információs előnye volt, mert tudta, hogy ott dolgozom. Kandidánsként abszolút befutó volt, ez nem is kérdés. Kicsit görcsöltem rajta, mert úgy gondoltam, hogy nem kéne együtt dolgoznunk, mert béna helyzet, másrészt tényleg ő volt az ember a posztra.

Miután hivatalosan felvettük, felhívott, elmentünk egyet kávézni, megbeszélni, hogy is kezeljük ezt a helyzetet. Erik amellett volt, hogy mondjuk meg a kollégáknak. De én be voltam szarva, hogyha kiderül, akkor devalválódok mindenki szemében, nepotizmust fognak emlegetni, satöbbi. Kussolásban maradtunk, aztán meglátjuk.

De az igazán furcsa ezután jött. Hogy ő el akar valamit mondani a Lottival való kapcsolatáról. Riadtam tiltakoztam. Nem akarom tudni, tényleg. Ne döntsék már össze a légváramat. És nem mellesleg nem akarok olyat hallani, amit nem mondhatok vissza Lottinak.

Erik azóta kifejezetten tartja a távolságot. Szinte túl feltűnően is. Besértődött, vagy csak óvatos, nem tudom. De már Aliz is rákérdezett, hogy miért vagyunk ilyen hidegek egymással. Nem kívánom felhomályosítani.

Most, a kocsiban vagyunk először kettesben az ominózus kávézás óta, a csend hártyaszerű burája alatt. A kérdésére végül azt válaszolom, hogy "nem tudom". És ennyiben maradunk.

Soltvadkert kies városában ránk zuhan a valóság, hogy a vállalkozás papírjainak nagy része effektíve csak papíron van meg, ami agyrém. A nagy része penészes is, mert beázik az iroda. Mintha Augeiasz istállóját kéne kitakarítani. A gyöngyöző homlokú ügyvezető idegesen szabadkozik, úgy csinál, mintha a főnökei lennénk (bizonyos szempontból azok is vagyunk). Az őskövület titkárnő úgy néz minket, mint egy irritált dilophoszaurusz Dennis Nedry-t, mielőtt kiontja a beleit.

A dolgozók (legtöbbje raktáros, sofőr) nem ilyen félszegek - tudják, hogy rájuk szükség lesz a jövőben is.  Támasztják az IFÁt, szívják a cigit, nézik a lábam. Pont azt csinálják, amit csoportba verődött pasik szoktak csinálni, ha feltűnik egy nő. Nem tudom, mikor lettem ilyen perverz picsa, de élvezem. Nem szoktam hozzá, hogy észrevesznek. Én is köszönhetek Aliznak dolgokat, pl. hogy egy kicsit kikupálta a megjelenésem. Nem voltam én mindig igénytelen, de a gyerekek mellett leszoktam a sminkről meg a rendes ruhákról. Azt mondta, élvezi, hogy vásárolhat sovány ruhákat, még akkor is, ha csak velem, nekem. Úgyhogy most egy szűk farmer van rajtam, valami rafinált aszimmetrikus lobogós top nagy gyöngyös nyaklánccal és bézs bokacsizma. ("Anyu, de szép vagy! Ki van színezve a szemed!") Kegyetlenül fővárosiasan nézek ki ebben a közegben.

Egy kielégületlen pesti picsa. Ja, mert dugás, az nincs. Még Ottóval sem. Mintha várná, hogy visszanőjön a szűzhártyám, hogy kiürüljön belőlem az idegen anyag. Nem nyúl hozzám. Mondjuk nem igazán hiányzik a rutinszex vele. Krisztián hiányzik.... (Béla...) Geciségnek érzem, hogy mutatott valamit, amiről nem hittem, hogy létezik, hogy megvan bennem rá a képesség. És elvette. Olyan, mint amikor új mobil-előfizetést vásárolsz, valami cucc 3 hónapig ingyenes, aztán huss, elveszik. Megszokod, megszereted. Mint a drog. Beetetnek. És elveszik. Ja, vagy ha szeretnéd, akkor fizess. Sokat. Ha akarnék sokat "fizetni",  fizetni az önérzetemből tompa kanállal kivágott karéjokkal, éppen fel lehetne hívni azt a szemétládát. Végül is ő folytatta volna, én küldtem el a picsába... Felhívhatnám, hogy jöjjön át, csak még egyszer... Dugjon meg úgy, ahogy előtte senki... (Utána se senki?) De nem lehet, mert ennél többet érek, és ... ja, mert GYŰLÖLÖM... Nem ő hiányzik, csak a koncepciója. Meg a farka.

Tehát ét hónapja zéró akció. És tegyük hozzá, hogy Márk miatt többet pörög az agyam a szexen. Folyton dumálunk, ez is téma, meg néha flörtölgetünk is... Egy kicsit vesztettünk a lendületből, már nem lógunk egymáson, mint pl. két hete. Beállt egy tartható, egészséges baráti kapcsolat. Napi szinten csetelünk, levelezünk, néha telefonálunk is. Heti egyszer-kétszer össze is futunk - nem randi, csak egy kávé, meg moziban is voltunk egyszer. Jó vele lenni, nevetünk, egymáshoz érünk, szívatjuk egymást, de... De azt az estét, azt az érzést nem tudjuk rekonstruálni. Úgy érzem, mintha ő hátrált volna ki, ő vett volna vissza. Végül is a kezdeményező is ő volt, én inkább csak hagytam, hogy történjen. Most nem kezdeményez annyira, én meg haljak meg, ha közeledek. Arra jutok, hogy biztos én értettem félre, és ez az egész csak egy nagyon közeli haverság. Lelki egymásra kattanás, de valószínűleg közel van a lejárata... Ami ennyire pörög, az sosem tart sokáig. Olyan, mint a szerelem, csak szerelem nélkül.

Úgy érzem, hogyha a testi vágy részét kipipálnám, könnyebb lenne elviselni azt, hogy Márkkal valószínűleg sosem fogunk elindulni ebbe az irányba. Tényleg, TÉNYLEG kell valami akció most már. Nem az orgazmus hiányzik, azt megoldom. Az hiányzik, hogy valaki akarjon, élvezzen - hogy én is akarhassam és élvezhessem. Csak olyan nehéz ilyet találni.. Egyáltalán, hol keressek? Adjak fel apróhirdetést? "Elhanyagolt anyuka kötöttségek nélkül kapcsolatra  testi-lelki karbantartót keres, 'lekaszált búzavirág' jeligére"?

Tudom, tudom, nagy az internet... Aliz rá is dumált, hogy felmenjek mindenféle oldalakra... De még nem vettem rá magam, hogy aktívan körülnézzek. Ott a lebukásveszély is, de nem az zavar igazán. Lehet ezt diszkréten csinálni, gondolom. De nem akarok bele igazán energiákat rakni. Biztos van a kétségbeesésnek az a foka, ahol idáig fajulok, de még nem tartunk itt. Még.

Az az igazság, hogy nem egy random pasit akarok, "A" pasit akarom. Nem olyat, mint az a geci. Nem szívesen szolgáltatnám ki magam ennyire. Vajon van olyan, aki megérti, hogy nem akarom elhagyni a családom, nincs végtelen szabadidőm, de igénylem, hogy megszeretgessen valaki néha. Valaki, akivel bizalmas viszonyban vagyok, akinek izgat az agya. Nem fűzök hozzá vérmes reményeket, hogy ez összejön. Olyat akarok, mint Márk, csak akarjon is. Izgassam is. (Annyira szeretnék belenézni a fejébe, hogy lássam, mi ez az egész szerinte, mit akar ettől a kapcsolattól, mi a kifutása. Szánalmas.)

Ami abszolút betesz, az az, amikor aztán ebédszünetben csetelünk egy hosszabbat. Péntek van, kérdezem, hogy este megyünk-e valahova, mert addigra hazaérek. Ja nem, sajnos, randija van. És elkezd nagyon lelkesen beszélni egy argentin csajról, akivel tegnap már együtt kávézott, és ma tuti megdugja. Túlságosan is részletesen ecsetelni a terveit. TMI. Próbálok támogatóan válaszolgatni, de Márk az Márk, és érzi, hogy valami nincs rendben. Odáig már nem jut el, hogy rájöjjön, miért vagyok ilyen mísz. Kimentem magam, és lépek dolgozni. El kéne terelnem a gondolataimat. De dühös vagyok. Dühös, dühös, dühös.

Erik kicsit furcsállja, hogy egész délután agresszíven baszom a sarokba a kivégzett papírhalmokat. Legszívesebben fel is gyújtanám. Közben meg utálom magam, hogy ilyen vagyok. Sosem voltam indulatos, gyerekkoromban sem. Mi ez a veszélyes hely bennem, aminek kinyílt az ajtaja, és ijesztő dolgok másznak elő belőle?

Már esteledik - tehát fél 5 elmúlt, rohadt óraátállítás  - amikor hazaindulunk. Megkérem Eriket, hogy ő vezessen, azt mondom, nem szeretek sötétben menni az autópályán, meg fáradt vagyok. Igazából azért kérem meg, hátha így nincs kedve annyira beszélgetni, és az útra fog figyelni. Előveszem a telefonom, és felmegyek erre a hülye OKCupidra, amit Aliz erőltetett, és körbenézek. 20 percen belül 3 pasival csetelek egyszerre, kettő külföldi. A portugál tűnik a legérdekesebbnek, és ő a legtökösebb. Mire hazaérünk, le van szervezve a randi estére. Nincsenek illúzióm, nincsenek elveim. Ez most kell, és kész.