- Hogy bírod?

- Egész jól. Bármi jobb most már, mint Rékával maradni. Ja, nem úgy értem, teljesen jó a kecó, szépen megcsináltad.

Egy meglehetősen üres XVI. kerületi sörözőben üldögélünk, csütörtök délután 5-kor. Augusztus eleje van, az az igazi 40 fokos tikkasztó forróság, amiben nem lehet megmaradni a szabadban. Zalán a második korsót issza - én még az első poharat dédelgetem. Megjöttem a teljes absztinenciából, de nem dobom be a gyeplőt a lovak közé. Sem piában, sem másban. Balance.

Zalánék túl hamar bejelentett magzata tavasszal, pár hetesen elment. Érezhette, hogy az apja nem áll készen rá. Réka nem hagyott maguknak időt a megomlásra, és azonnal rá akart próbálni egy másik babára. Zalán belement. Mert hülye, és mert szerette ezt a buta libát. Lett még egy terhesség. Réka ezúttal a 14. hétben vetélt el.

- Pár nappal korábban láttuk még ultrahangon. Mozgott. Emberformája volt. Kisfiú lett volna. -- mesélte Zalán közvetlenül ezután, megtörve -- Nem akartam, meg nem voltam lelkes először, de amikor már ott volt... Értem én, hogy Rékát másképpen viseli meg, valószínűleg jobban, mert mégiscsak az ő testében volt. De én is elvesztettem azt a darabkát magamból. Ő meg nem hajlandó beszélni se róla. Mintha meg sem történt volna. Csak annyit mond, hogy próbálkozzunk tovább. Nem engedi el azt a gyerek kérdést.

Nem vagyok pszichológus, de talán nem nagyon lövök mellé, ha azt mondom, ez a nő szolidan belehülyült a gyászba. Egyre hisztérikusabban követelte, hogy a pasija ismét ürítse bele a tárat. Beírta az ovuláció-időpontját Zalán okostelefonjába.

- Már semmi másról nem szól az életünk, csak a gyerekcsinálásról -- panaszkodott Zalán nyár közepén -- És ez nem olyan jó móka, mint amilyennek hangzik. Amikor nem vágyból kell ledönteni a nőt, hanem mert épp olyat hőmérőzött... Amúgy meg sosem a fogamzással volt gond, ott rögtön betaláltam kettőből kétszer. Úgyhogy most direkt kerülöm, hogy dugjunk.

Egy darabig működött, hogy későn járt haza, vagy bealudt. De eljött a pont, hogy szembesítenie kellett Rékát: nem akar megint belefogni a szaporodósdiba. Az a beszélgetés elég csúnya lehetett. Amennyire értettem, valahogy elgörgött abba az irányba, hogy Réka személyes kudarca, hogy elveszti a babákat. Hogy Apa megteszi, amit kell (küldi a jó katonákat és beveszi a várat), Anya meg képtelen megtartani. Azt gondolom, inkább Réka fejében fogalmazódott ez meg, és ő adta valamilyen formában Zalán szájába.

Mindenesetre a csaj küldte el azon az estén otthonról - hozzám jött át persze, mert hova ment volna. Úgy volt, hogy húzok át éjszakára az emberemhez, de így maradtam, beszéltettem, öntöttem bele a lelket (és csak egy kis Unicumot). Réka másfél napon belül már könyörgött, hogy jöjjön haza, és pedig erősen drukkoltam, Zalán elég tökös legyen ellenállni.

Azért, ha belegondolunk, a férfiak ezzel azért erősen ki vannak szolgáltatva nekünk. Minden nő fejében valahol, valamikor beindul a tiktak, és csak nagyon kevés elég intelligens ahhoz, hogy kontextusba helyezze a vágyait. OK, hogy dolgoznak a hormonok, meg árad a család központi szanktifikációja, meg minden filmben a baba az ultimate happy end. De miért olyan kevesen gondolkoznak el ezen? Hogy OK, hogy akarom. De biztos, hogy most? És ami még fontosabb: biztos, hogy tőle?

Tuti én vagyok kiábrándult, de kb. kétféle szcenáriót láttam volna, hogyha Réka terhes marad. 1.  Zalán belemegy az apucisdiba, és a boldogtalanság finom hártyájával bevonva él, amíg meg nem döglik. 2. Zalán valahogy, valamikor, valamilyen formában kilép ebből (elhagyja, vagy csak szeretője lesz, ami meg aztán kifuthat bárhova, botrányba, visszatáncolásba, cseberből vederbe...) és akkor ő lesz a családromboló geci.

Bármikor, bármikor legyen inkább egy intelligens szakításom, mint a hosszú nyomorúságos együttlét. Hell, még unintelligens is lehet. A szakítás szar, kellemetlen, bonyolult, nem gazdaságos. De akkor is egy pontszerű esemény. Akármilyen hosszú, van eleje, közepe, vége. A másik opció rosszabb, mint egy életfogytiglan. Igazából olyan, mint egy életfogytiglan egy zárkában egy Schrödinger-macskára kötött bombával. Vagy megvárja, amíg meghalsz, vagy még előtte figyelmeztetés nélkül felrobban.

Ezeket a gondolatokat nem rögtön az Unicum mellé adagoltam Zalánnak azon az estén. Kontraproduktív lett volna. Meg hát én is csak úgy vagyok ilyen okos, hogy már megcsináltam; látom, milyen a másik oldal.

Balázs akkor már több hete ugratott azzal, hogy költözzek oda hozzá, az albi csak egy fölösleges pénzszivattyú. ("Úgyis folyton itt lógsz a nyakamon, te macska. És tele van veled a fürdőszoba. Meg szeretlek. Mellesleg.")

Így, hogy Zalánnak kellett lakás, adódott az ötlet, hogy költözzön be az enyémbe: szép, kész, tiszta. Én meg cuccoltam ki Balázshoz Mordorba. Boldogan. Az univerzum segített megengednem magamnak ezt a lépést.

Nem akarnék néhány hét alapján messzemenő következtetéseket levonni, de úgy tűnik, hogy kompatibilisek vagyunk. Mindkettőnknek nagy a saját-tér igénye. Balázs szabadidejének a központja az alagsor, a stúdiója. Ott hobbizenél, ott készül munkákra, ott van minden technikai cucca. Oda csak akkor megyek, hogyha hív. (És nem is dugunk a hangfalon. Vannak szent dolgok. Előbb dugna meg a lapostévén)

A házat átengedte nekem. Nem érdekli igazán - neki ez egy hely, ahol lehet enni meg aludni. Csináljam olyanra, amilyenre jólesik. Rendezzem át. Dobjak ki bármit, vagy alakítsam át, rám bízza. (Egyes szobákhoz a szülei halála óta nem nyúlt, pedig az nem most volt.) Kipucolom a múltat, és bizony fizikailag is lesúrolok mindent. A konyhája olyan, hogy legszívesebben előredobtam volna egy Domestos-gránátot mielőtt bemegyek.

A legtöbb részen csak pusztításig jutottam el. Élvezem, hogy olyan dolgokat dobálok ki, amihez nem kötődöm, amiről nincsenek emlékeim. Nem kell rajta annyit gondolkodni, mintha sajátok lennének. Egy-két dolog megtetszik, egy szék, egy fogas. De ezeket már felruházom a saját narratívámmal.

Kb. nincs semmink most. Az ágyat már lecseréltem (nem akartam arra gondolni, hány nőt rakott meg rajta két évtized alatt). Konyhaasztal, két szék. Sok doboz. De mézeshetek vannak, és semmi nem hiányzik. Úgyis minden felületen csak dugunk. (A dobozok nem bírják olyan jól.)

A. Szex. Elképesztő.

Ő sem mondott el mindent az előéletéről, meg én sem (Jézusom, én nagyon nem). De egyikünk se hülye és tudjuk, hogy erősen gyakorlottak vagyunk mind a ketten. De azon a szeles vasárnapon, amikor a második randink után (közben?) taposta a gázt Árpádföld felé, én úgy izgultam a kocsiban, mint egy elsőbálozó.

Nem is az idő volt sok, ami az utolsó szexuális élményem (Lala gyomorforgató akciója) óta eltelt. Két hónap. Két és fél. Hanem az élet volt sok. Az események. A zártosztály (OK, nem az volt, de így jobban hangzik). Meg úgy az egész tél-tavasz idén.

Korán sötétedett, de nem csak ezért nem láttam a teljesen elburjánzott kertet és a lelakott házat. Behúzott a nyugalom-buborékjába és nem tudtam, nem akartam figyelni semmi másra. Ez azóta is jellemző egyébként. Akárhol vagyunk, mindig teljes biztonságban érzem vele magam. Leereszthetem a rostélyomat.

Azzal a mozdulattal, ahogy bezárta mögöttünk a bejárati ajtót, már neki is döntött belülről. Nem éreztem semmi erőszakosságot, vagy sürgetést. Csak olyat csinált, amit én is kértem volna tőle. Sőt, talán egy kicsit kevesebbet is. (Például pont akkor hagyta abba a mellem simogatását, amikor már majdnem elmentem tőle. Direkt csinálta, sunyi disznó.) Élveztem, hogy át lehet adni az irányítást. Itt most nem nekem kell ügyesnek, tapasztaltnak, kezdeményezőnek lenni.

Sötétben botorkálva húzott el az ágyig. Csak annyit láttam, amennyit az ablakon besompolygó, fák takarta közvilágítás engedett. Körvonalakat. Árnyékokat.

Ahhoz szoktam, hogy a pasik nagyon vizuálisak. Képesek egy ilyen helyzetben a pofámba kapcsolni a nagylámpát, mert nekik látni kell. Ahhoz, hogy úgy érezzék, hogy megtörtént. Balázs ebben teljesen atipikus. Neki sokkal erősebbek más érzékei. Hallás. Szaglás. Tapintás. Biztos benne van ebben az is, hogy sokszor téthelyzetben nem lát semmit, csak a nagy gomolygó füstöt - csak a gerendák roppannak, az emberek sikítanak. A hús ég.

Én megkönnyebbülten és hangosan vetettem bele magam a vak-szexbe. Nem kattogott rajta az agyam, hogy milyennek látja a hasam, a fenekem. Elég volt hallani és érezni, hogy milyennek érzi. Imádtam, ahogy beszél közben. Nem sokat és nem is nagyon mocskosan. Csak ilyeneket, hogy "őrjítőek a melleid", meg hogy "annyira a kedvemre való nő vagy, hogy azt nem is tudod", meg "hogy az istenbe' lehet ilyen csodálatosan selymes a puncid." Hogy mondhatta ilyen... kedvesen? ... őszintén?... már-már kisfiúsan... és úgy beindított vele, hogy csak kapkodtam a levegőt.

Biztos nevetségesen sokáig hagytam magam kényeztetni, de amikor olyan emberrel vagy, aki ennyire szeret adni, akkor nem tűnik önzésnek. Hosszan és lassan nyalt ki, nem úgy, hogy azonnal elévezzek, csak hogy a csiklóm akkorára duzzadjon, mint egy rózsabimbó. Ezután kb bárhol ért hozzám, mintha áramot vezettek volna a gerincemen keresztül. ("Imádom, hogy ilyen jól reagálsz. Van nem erogén zónád is?" És végighúzta a kezét a alkarom belsején. "Nem, úgy látom, nincs." Telefonban is hallottam volna, hogy vigyorog közben.)

Végül az ujjaitól élveztem el először - szinte a hangtól, ahogy cuppogott bennem a keze. Meg attól, ahogy éreztem a kőkemény farkát a combomnak préselődni. Hagytam még egy kicsit szórakozni, rádupláztam.

A nagy koncentrációtól egy kicsit lelankadt, de legalább nekem is maradt kihívás. Hanyatt dőlt, és magára húzta a fejem. Csak szájjal szoptam - támaszkodó kezeimre rátette a combját, de egyéb tekintetben rám bízta a ritmust. Mintha az adás öröme megfertőzött volna - őszinte lelkesedéssel játszottam vele. Amikor megint kemény volt, már nem vettem olyan mélyre. A nyelvemmel és az ajkaimmal kényeztettem a makkját, gyors, kis, éhes szívásokkal és nyalásokkal - nagy önuralommal tűrte, aztán egy nagyobb remegés után a két kezével megfogta az arcom, lecsókolta magát a számról, és a nyakamba súgta. "Érezni akarom, milyen benned."

Vártam, hogy beforgat valami kedvére való pózba, de nem mozdult, csak egy óvszert dobott fel, és beleültetett. "Te csináld. Úgy, ahogy neked jó." Nem mertem neki mondani, hogy nekem ez fasztól, hüvelyből nem fog menni. Olyan egyszer-egyszer volt csak, inkább csak kéztől, és némi csiklós rásegítéssel, szóval mérnöki munka, és nem egy standard természeti jelenség. De úgy voltam vele, hogy nekem már jó volt, nagyon is jó, úgyhogy most legyen neki gyereknap.

Alapértelmezésben nem szeretek annyira lovagolni. Egyrészt nem vagyok domináns, szeretem, hogyha letepernek. Másrészt valahogy technikailag is olyan béna tud lenni. A férfi hegyes csípőcsontja kikezdi a belső combom. Meg nem mindig tudom, hogy jó a pasinak. Nekem előre-hátra, szinte vízszintesen csúszkálni jó, hogy mindenemmel hozzádörzsölődhessek. Nekik meg tapasztalatom szerint inkább fel-le, bele-beleülni, ami meg eszetlen fárasztó, és nem is olyan jó. Ja, és a legrosszabb szcenárió, hogy megemel és ő mozog alattam - na az a halálom. Ott én a póz megtartásán kívül semmire sem tudok figyelni.

Nem tudom, hogy ez most hogy sikerült így, de ... kényelmes volt. Mintha megkaptam volna a megfelelő lovat, vagy a megfelelő nyerget, nem tudom. Beleillettem. Nem szúrt, nem nyomott. (Elég kötött ember, és egy kicsit szélesebb a dereka meg a feneke, mint szeretné, a hiú majom, de oooooolyan fincsi.) Ú, hát ez nagyon jó. Ez tud ilyen jó is lenni? Nem szaggatja meg a méhszájam (inkább vastag, mint hosszú, azt szeretjük).

Abban a tempóban mozogtam, ahogy jólesett, nem irányított. Csak megfeszítette a csípőjét, és tegyek a magam kedvére. Láttam rajta, hogy egyre közelebb van, és az ambivalens érzés dolgozik benne, hogy ezt folytatni kéne, ugyanakkor már nagyon el akar menni.

"Gyere velem!" - kérte. Én meg épp elkezdtem volna mondani, hogy ez nekem nem fog menni, nem így vagyok bekötve. Mert még ilyen helyzetben sem tudok hazudni erről, sőt, kifejezetten ilyenkor nem tudok. És nem színlelek. Soha.

Úgyhogy azon voltam, hogy azt mondom neki, "ez nagyon kellemes nekem, de ez a te köröd, bébi", amikor hirtelen elöntött alul a víz. Az első gondolatom az volt, hogy jézus, bepisiltem, de nem. Összerándultam és hagytam kifolyni a csípőjére. Másfelet húzott még rajtam, aztán velem élvezett el.

Kavargott a fejem, nem tudtam rendet rakni benne; a kéj, a meglepetés és a megkönnyebbülés körtáncot jártak, és potyogni kezdtek a szememből a könnyek.