Várom, hogy vége legyen már a nyárnak. Unom a hőgutát. Hogy csorog a bugyimba az izzadtság a gerincem mentén. A nadrág még mindig eláll a derekamon. Kár, hogy 44-es.

Miért van az, hogyha az ember lánya egy kicsit is boldog, akkor ugrálnak rá vissza a kilók? Bár tulajdonképpen leszarom. Jojó a középső nevem, ennyi. Balázs meg így (is) szeret.

Hát igen, van Balázs. Egészen szürreális. 4 és fél hónapja vagyunk együtt. Augusztusban felmondtam az albérletem, és odaköltöztem hozzá. Természetesen jött a dolog, nem is gondolkodtunk rajta. Most kint lakom vele Árpádföldön. Én, aki a belvárosból még ki nem tette a lábát.

Egy 60-as évekbeli ikerház egyik fele. Van kertünk, és van két kacsánk, Ágyesz és Bugyesz. Kiderült, hogy nem minden állatot utálok. Aminek nincs szőre, és kertben van, azzal jól elvagyok. Mindenhova totyognak utánam - azt hiszem, ez lesz a gyermekvállaláshoz legközelebb eső élményem. Már ez is kicsit feszegeti a határaimat. Viszont megnyugtat a tudat, hogy ha nagyon elegem van belőlük, kiválóak lesznek párolt káposztával - egy gyerektől nem ilyen könnyű megszabadulni, ha már az agyadra megy (és nem is tudom, milyen köret illik hozzá).

Márciusban változott meg minden. Ha Borka nincs ott, és szó szerint nem veszi ki az altatós dobozt meg a whiskey-t a kezemből, már oszlanék dédanyám mellett a Rozália temetőben.

Azon a napom, amikor a mosdóban összetörtem, és gátlástalanul folyattam a taknyom a vállára, meg a szívem a fülébe... Ott töltötte mellettem az ebédszünetet, meg még egy kicsit a vécé mocskos padlóján. Éreztem, hogy úgy viselkedek, mint egy kisgyerek. Dühösen, dacosan, elkeseredetten. Mint amikor egy óvodás sír, és nem tudja pontosan, miért. Utólag azt mondta, hogy valami anyai ösztön indulhatott el benne. Önkéntelen felelősségérzet egy védtelen, összetört kis lélekért. "Majd' megindult a tejem" - mesélte később, amikor tudtunk már nevetni rajta. Akkor még nem nevettünk, nagyon nem.

Olyan okosan kezelt. Olyan gyakorlottan. Nem is az segített a legtöbbet, amit mondott, hanem amit nem mondott. Meghallgatott, de nem úgy, ahogy én hallgatok másokat: mintha háttérzaj lenne, amire időnként bólogatni kell. Nem, ő odafigyelt.

Végig szorosan ölelte a vállamat, és nekem meg amúgy is hiányzott az érintés. Hogy valaki úgy érjen hozzám, hogy nem szexelni akar - nő vagy férfi, mindegy. Már akkor is az motoszkált valahol nagyon hátul az agyamban, hogy ilyennek kéne lennie egy anyának. És hogy miért nem volt nekem ilyen anyám, legalább megközelítőleg. Na ezen persze még jobban bőgtem.

Azalatt a pár óra alatt elmondtam neki mindent. Lényegében mindent. Andort, a szexuális szokásainkat (szokásaimat?), hogy hogy bánt velem, a szakítást. Lalát. Meg Zalánt. Esztert. A szüleimet. A tesómat.

Pár óra alatt azzá a személlyé vált, aki a legtöbbet tudta rólam az egész világon.

Olyan volt, mintha minden, az összes addig visszatartott mondanivalóm egyszerre szakadt volna fel. Keservesen felköhögve az évek zaccát. Undorító, smirgliszerű lepedékként tapadt a nyelvemre. Akkor kellett figyelnem nagyon, hogy ne visszanyeljem megint az utóját. Hanem kiköpjem. (A történeti hűség kedvéért akkor szimbolikusan hánytam egyet.)

Timi nyitott csak ránk egyszer, és jobban zavarba jött, mintha csókolóztunk volna. Borka csak annyit mondott neki, hogy "Légy szíves, menj egy emelettel lejjebb." Aztán bezárta az ajtót.

Amikor végeztem, felszedett a földről, megmosatta velem az arcom, innom kellett egy kis vizet. Hozott sminket, hajkefét. Amikor nagyjából kultúrfejem lett, közölte a többiekkel, hogy nem érzem jól magam, és most hazavisz. Nem tudom, mit szóltak, mert nem voltam képes semmit felfogni a külvilágból. Nem akartam.

Otthon beparancsolt az ágyba, főzött egy teát, és bevetetett velem egy fél Xanaxot ("mommy's little helper", mindig van nála). Megkért, hogy hívjam ha felébredek. Ha éjszaka, akkor is. Megvárta, amíg elalszom.

Másnap, amikor nyilvánvalóan nem jelentem meg az irodában, és semmilyen módon nem lehetett elérni, kocsiba vágta magát és átjött. Az ágyban talált whisky-vel és altatóval. Nem vettem be (csak a whisky-ből egy kicsit).

Láttam, hogy most már kicsit dühös. Bebaszta a gyógyszert a vécébe, a piát a mosogatóba. Szó nélkül összepakolt nekem egy táskát, és azt mondta:

- Az unokatestvérem pszichiáter a Nyírő Gyulában. Most felhívom és megyünk. 

Bódultan engedelmeskedtem. Az orvos nagyon rendes volt. Kaptam egy ágyat meg egy kis nyugtatót. Az elalvás előtti utolsó percben kérdeztem csak meg:

- Miért foglalkozol velem ennyit? Mit számítok neked?

- Az én rókám vagy -- felelte nyugodtan -- Nem a hányásra gondolok.

Két hétig voltam bent. Láttam, egészen közelről, hogy az én elmebajom kismiska. Jézusom. JÉZUSOM. Olyan emberek. Olyan állapotban. Önmagában elég volt ahhoz, hogy soha többet ne akarjak ilyen helyre kerülni.

Egy rémisztően fiatal, de szintúgy rémisztően okos pszichológusfiúhoz járok azóta is. (Csak egy kicsit estem bele az elején, hogy letudjam az obligát érzelem-behelyettesítő szimptómát.) Sokat okosodtam. De komolyan. Sokkal közelebb vagyok annak megértéséhez, hogy mik azok a dolgok, amik rólam szólnak, és mik azok, amik nem. Igyekszem nem bepakolni a hátizsákomba mások rám vetített problémáit. És igyekszem nem projektálni a magaméit másokra.

Ilyen apró dolgoktól kezdve, hogy a buszon a tinifiúk NEM azon röhögnek, hogy ÉN milyen dagadt vagyok és hogy vehetek fel ilyen ruhát. Hanem a tinifiúk ilyenek, mindenen röhögnek. Nem vagyok a figyelmük fókuszában. De menjünk tovább - és ha rajtam nevetnek? Akkor mi van? Nyilván az is szól valamiről, az ő bizonytalanságaikról, az egymásnak való megfeleléskényszerről. De mindegy is - ezek azok a dolgok, amik nem az én problémáim. Úgyhogy szépen el kell engedni őket.

Eljutottam odáig, hogyha valaki - mondjuk a nagyfőnök, Gyuri - letol olyan dologért, ami nem az én hibám, akkor ezt nyugodtan a tudtára adom. Nem stresszelek be, nem üvöltök vissza, nem sértődök, nem duzzogok. Azt mondom magamnak: ha ennek az embernek a lelke jobb lesz attól, hogy kiadja magából a dühöt, nekem nem fáj. Sticks and stones... Neki jobb lesz, nekem nem lesz rosszabb. (Zalán azt mondaná rá, hogy Pareto-hatékony elmozdulás.)

Tudom, nagyon szépen hangzik, meg iszonyú éretten. Persze nem mindig sikerül. Mondjuk olyan 60-70%ban igen. A többi esetben visszatérek az évtizedeket át használt destruktív módszereimhez. De egyre javul az arány.

Új időszámításom kezdete ugyanakkor nem ez volt, hanem április 17-e, péntek. Szeles, szemerkélős, bekucorodós nap. De Eszter nem engedte, hogy bekucorodjak.

- Egy hónapja nem voltál sehol, bepenészedsz a lakásba. Vissza kell ülni a nyeregbe. Elmegyünk inni. Na jó, csak én koktélozok, te ihatsz narancslevet.

Mert clean living van. Amúgy. Nálam.

A kórházban lejojóztam 5 kilót, úgyhogy belefértem valami vállalható cuccba. Eszter választotta. Megcsinálta a hajam, festett nekem arcot - olyat, amin nem látszik, hogy van rajtam smink, csak simán szép vagyok.

Olyan érzés volt kimenni az utcára, mintha egy másik ember lépdelt volna a testemben. Mintha rétegekkel beljebb lennék, távolabb a külvilágtól, valami kellemes, lötyögős pufferzónába csomagolva. Beültünk valahova. Kapaszkodtam a narancslevembe, és úgy néztem a világot, mintha először látnám. Mintha turista lennék otthon.

Két asztallal odébb vidám férfitársaság iszogatott, sztorizott, röhögcsélt - mint ahogy elképzelsz egy amerikaifoci-csapatot az elődöntőbe jutás estéjén. Felfigyeltem rájuk, mert olyanok voltak, mint akik eléggé a helyén kezelik az életet. Akik úgy ... rendben vannak. Magukkal. Mindennel.

Az egyik pasi elcsípte a pillantásomat. Aztán egyre többször. Mosolygott. Nem rám, nem rajtam, csak úgy a mindenségbe. Tetszett, ahogy mosolyog. Nem tudom, milyen képet vágtam, csak reméltem, hogy nem a szokásos "resting bitch face-t", mert az arcizmaim feletti kontrollt nem nyertem vissza teljesen. (Miről beszélünk, sosem volt olyanom.)

Eszter nem volt vak.

- Az a pasi néz téged.

- Igen, én is látom.

A fura az egészben az volt, hogy nem gondoltam, hogy Esztert nézi. Vagy, hogy mögöttem valakit. Vagy, hogy véletlenül néz rám. Vagy, hogy azért néz mert lóg a takony az orromból, ilyesmi. Feltételeztem, hogy azért néz, mert szimpatikus vagyok. És egyúttal meg is döbbentem magamon.

- Helyes -- szólt Eszter --- Mármint helyes, hogy látod. Meg helyes a pasi is. Attól félek, nekem most egy hosszú munkaügyi telefont kell lebonyolítanom odakint. És cigarettáznom néhány dobozzal. Ne félj, figyelek kintről, adunk neki 10 percet. Ha nem jön oda hozzád, akkor az ő nyomora.

Nem tudtam válaszolni, mert már fel is pattant, csak úgy lobogott utána oversize lime-zöld válltáskája.

Végül nem kellett neki 10 perc. 5 sem kellett. Döbbenetes természetességgel sétált át az asztalomhoz.

- Szia, Balázsnak hívnak. Nagyon-nagyon szép vagy, tudod?

Csak így. Semmi flikkflakk, semmi bájszöveg.

A másodperc törtrésze alatt futott át rajtam egy csomó lehetséges válasz, kezdve a reflexből jövő passzív-agresszívtól a kasztráló-gúnyoroson keresztül a döbbent-inadekvátig. Egyszer csak úgy éreztem, mintha kiszakadnék egy spirálból, és ezt hallottam a saját számból:

- Köszönöm. Leülsz?

És még mosolyognom is sikerült. Azt hiszem. Azt mondta később, hogy látszott, hogy mosoly akar lenni.

- A barátnőd nem jön vissza?

- Neki sajnos... el kell most mennie... valahova. Sürgősen.

Eszter odakint azonnal vette a lapot, integetett, jelezte, hogy majd hívjam fel, és elsuhogott.

A következőkről nincsenek összefüggő emlékeim, mert a srác beszippantott. Nem tudom, miről beszélgettünk, de 2 órán keresztül csináltuk, úgyhogy biztos volt szó valamiről. A második órában ért hozzám először. Tenyérrel felfelé letette a kezét az asztalra - szép nagy, masszív keze van, de érdekes módon eszembe sem jutott róla a szex.

- Megfoghatom a kezed? -- kérdezte

Úgy csaptam bele, mint a puskagolyó. És onnantól tényleg, TÉNYLEG nem emlékszem semmire, csak arra, hogy finoman morzsolgatja az ujjaimat és néz a Terence Hill kékségű szemével.

11-kor közölte, hogy fáradtnak lát, és hazakísér. És reméli, hogy Pécelen lakom, mert még szeretne velem lenni. Sokat.

Az andalgás határát súroló sebességgel sétáltunk az éjjeli nagykörúton kézen fogva. A Wesselényi utca magasságában húzott magához és nagyon finoman megcsókolt. Mondhatnánk, szűziesen. Teljes - nem túl nagy - hosszamban hozzátapadtam, és élveztem a mellembe átdübörgő szívverését. Éppen belejöttem volna, amikor szelíden eltolt magától.

- Ne folytassuk itt, mert kénytelen leszek a nyílt színen kicsomagolni téged ebből a szép ruhából.

A kapuig kísért csak.

- Ha hívnál, akkor most legszívesebben feljönnék hozzád, valami istentelenül szeretnék. De nem fogok, mert nem rohanunk sehová. Vissza akarom tartani addig, amíg bírom. Majd meglátod, hogy sokáig bírom. Remélem, hogy meglátod.

Elengedte a kezem és betolt a kapun.

Hónapok - évek? - óta először aludtam el széles vigyorral az arcomon, narancslémámorban.