A francba.

Éjjel 3-kor arra ébredtem, hogy Dotti összehányta magát, meg az emeletes ágy tetejét, de úgy, hogy folyt is lefelé a cucc - még szerencse, hogy Emi nem ébredt fel rá az alsó ágyon, pedig anyáztam rendesen. Feltakarítottam, és Dottit jobb híján magam mellé feltettem a nagy ágyba (pedig ő már iskolás nagylány, és az ilyesmi általában derogál neki, de most eléggé kivolt). Fél 5kor Oli sírva ébredt, hogy rosszat álmodott, aztán szomjas volt, aztán pisilnie kellett ("pisilj a pelenkába, nem érdekel, hagyj aludni").

Őt is áthoztam a nagyágyba, mert persze kizárt, hogy a rácsosban maradjon ezután.

Én akkor már nem feküdtem vissza, hanem rendbe raktam a konyhát, ami altatás után kimaradt - egyszerűen kiájultam. Szóval mosogatás, röpke pakolászás a nappaliban - a kurva nagy kupi elfedése. Gyerekeknek a ruhák kikészítve. Kávé, vécé, zuhanyzás.

Persze Ottó úgy ahogy van végigdurmolta az egész éjszakai mizériát, és fél hétkor úgy kellett keltenem az egész bandát. Emi füle mellett ágyút lehet dörgetni, de háromnegyedkor őt is átpateroltam a szülői hálóba. A két lány szerelmesen bújt az apjához - Dottinak kutya baja, csak nem kellett volna összevissza zabálnia este. Oli ragadt rám, mint egy kullancs, és onnantól kezdve a fél karomban hurcolva intéztem tovább a reggelt.

"Oli bilire, Dotti, öltözz, Emi nem, nem tabletezhetsz, ott a kakaó, idd meg egyedül nagylány vagy, Oli kelj fel a biliról, volt kaki, ügyes vagy, Dotti, öltözz, Emi, tedd le a tabletet, Oli, hadd adjam rád a nadrágot, ne szaladj el, a kutya mindenit, Dotti, öltözz, Emi, öltözz, nem nem öltöztetnek, nagylány vagy, Dotti ÖLTÖZZ, Oli, ne szaladj el....

Közben én is magamra rángattam valami vállalható ruhát (farmer, ing, blézer), kicsi smink, haj lófarokba, semmi fakszni, ékszer ... meh ... inkább nem.  Ottó ezalatt nyugiban megitta a teáját, megdohányzott az erkélyen, be a szürke öltönybe és útra kész.

Mire mindenkit kitakarítottam az ajtón, már totál leizzadtam.

Dottit apja viszi az iskolába (puszi, anyu, puszi Dotti, szerelek, jó legyél). Ottó magához húz és belecsókol a nyakamba ("édes vagy, imádlak, tudod, ugye?")

A kicsiket kidobálom én az oviban és a bölcsiben.

És akkor most jön a neheze.

Az új meló.

Első héten kapásból elküldtek egy képzésre, még nem is találkoztam a munkatársakkal. Gyuri nem mondott róluk semmit - szerintem ő sem ismeri őket igazán.

Szóval hétfő reggel van, én meg széjjelparázom magam, és persze közben hulla fáradt vagyok, és mégis jó benyomást kell tennem. Huhh. Mondjuk általában nem nehéz megszerettetnem magam másokkal. Könnyen alkalmazkodó, könnyű természetű ember vagyok, legalábbis mindenkiben ezt a benyomást tudom kelteni.

Gyomorgörcsben, fapofával lépek be az irodába. Késtem, nem sokat, olyan öt percet, de már mindenki szorgosan püföli a gépet (úgyis tuti, hogy csetelnek). A két fiatal lányka szépen odajön és bemutatkozik - elég egyszerűcskék, de nem tűnnek rosszindulatúnak, legalábbis így elsőre.

A harmadik, valami Aliz, na, az veszélyes. Fel se néz a géptől. Amikor odalépek hozzá, kelletlenül pillant fel. A szeméből süt a gyűlölet - na, ő aztán nem rak rá energiákat, hogy kontrollálja az arcvonásait. Nem igazán értem, hogy miért - még nem is ismer. Úgy sejtem, hogy valami office politika lehet a háttérben. Bárcsak leszarhatnám, de attól tartok, hogy lesznek itt még meccsek.

Nem nagyon hajlandó beszélgetni, nem is segít semmiben. Leülök a gépemhez, átolvasom a dokumentumokat, hogy egy kicsit képbe kerüljek. Nézem a számokat... De sokat kavartak itt, édes Istenem. Mire ezt kibogozom.

Neki is látok, néha kérdezek, a lányocskák készségesek. A nap végére egész jól állok. Közben nézegetem a Durcit (most már így marad meg a fejemben, nem tudok rá másképp gondolni). Nőies alak - mindenhol domborulatok - éppen a dagiság határán, de még nem átlépve azt. Ki is hangsúlyozza, mindene ki van dobva - kivágott felső, rövid szoknya. Csak tudnám, kinek teszi magát, szinte csak nők vannak itt. Már-már azt gondolom, hogy engem akar megfélemlíteni.

OK, nekem sosem volt mellem. 13 éves koromban még reménykedtem, hogy lesz valami több, mint ez a két pattanás, de mit is vártam, amikor az egész családom deszka. Hosszútávfutó alkat. 180 cm, 65 kg. Minden barátnőm irigykedik, hogy soha életemben nem kellett fogyóznom, sőt hízókúrán vagyok folyamatosan. Próbálom magamba diktálni a kaját, de nem megy, egyszerűen nem szeretek enni, és el is felejtem, ha nem emlékeztetnek.

A fiatalkori atlétika megviselte a ízületeimet, úgyhogy ma már csak finoman edzhetek, pedig imádok mozogni. Jobb híján izmot fejlesztek személyi edzővel, hogy kinézzek valahogy, ne úgy, mint egy etióp éhező. (Persze erre nem lesz időm mostantól, hogy teljes állásban dolgozom.) Csak bő cuccokat hordok - úgy áll rajtam minden, mint egy vállfán. (Miért nem lettem modell? Nem szép az arcom... meg nem bírtam volna azt a figyelmet, azt a hajtást - a sport sokkal jobban feküdt.)

Gyuri, a főnök felém se néz egész nap. Az az érzésem, hogy kb. mindenki tojik rá, hogy itt vagyok és dolgozom. Úgyhogy 17:01-kor felállok - le kell váltanom otthon anyámat, már tuti szétszedték az idegeit a kölkök. Durci utánam szól ("mi van, csak félnapozol?"), de nem veszek tudomást róla, visszamosolygok, és lépek.

A srácok szétszednek otthon -  nincsenek hozzászokva, hogy nem vagyok velük rögtön suli-ovi után. Fél 8-tól esti rutin, vacsi, fürdés, mese, altatás. Ottó 9-re ér haza, még éppen befér jóéjt puszit adni a gyerekeknek.

- Milyen napod volt, Borka?

- Egész nyugis. A meló nem gáz. Egy nő van, akivel gondjaim lesznek, de majd leküzdöm valahogy. Megoldom.

- Mint mindent. Az én okosügyes feleségem. Szexi feleségem....

- Ne már, most akarod?

- Mindig akarom.

- OK.

 A szokásos rutinszexet nyomjuk, nincs erőm flikflakkozni, de a férjem nem is igényli. A végjátékban Ottó hátulról dug, én meg közben csendesen elszenderülök a párnán, amúgy pucsítva. Félálomban érzem, ahogy elélvez, aztán ad egy puszit és betakar.

Jó éjt, Borka. Kemény napok jönnek.