Az érzés, amikor a semmiből előlép valaki, és pofánbasz egy nagy büdös hallal nem írja le kellőképpen, milyen volt a tegnap esti swingerklubos élményem.

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az utóbbi idő legkellemetlenebb éjszakája volt ez számomra. Talán csak a tinédzserkori vagy korai húszas éveimre tudok visszanyúlni, hogy hasonló megaláztatásra találjak. Mondjuk egy iskolai buli, ahol mindenki lassúzik már, csak én támasztom a falat. Na, valami hasonló. És az a jó kis kamaszos nyers düh, amit reméltem, hogy nem kell többet átélnem.

És kinek köszönhetem? Hát persze, hogy csak magamnak. Ki akart menni? Én akartam menni.

Ilyenkor mindig azt érzem, hogy valami bosszúálló fajta Isten lakik ott fent, és röhögve nyomja meg a gombot, hogy a fejemre essen egy zongora. Az a "neszebazmeg" féle, pisibeorrotnyomós. Én meg házhoz megyek a pofonért. (Persze mondják nekem a mindenféle spirituális ismerőseim, hogy Isten nem így működik, meg nincs instant karma, de akkor is...)

Későn estünk be, és már akkor látnom kellett volna, hogy ez nem az a nap. A felületes szemlélőnek nem tűnt volna fel, mint ahogy Andornak sem tűnt fel. Nem voltak sokan, de nem voltak durván kevesen sem. (Én speciel jobban szeretem a tömeget, kevesebb figyelem irányul rám, jól el tudok bújni benne.) Épp egy kicsit volt csak nyugdíjasklub érzés - ez sajnos nem ritka, mindig van egy halom vén fasz, 60-on túl, akik... nem is tudom, miért jönnek, mert a leggázabb nő sem engedi magát megdugni velük. Őszek, büdösek, szőrösek. Hánynom kell tőlük. Általában elférnek, jót nevetek rajtuk, amikor táncolni próbálnak, és villámgyorsan lerázom őket, hogyha szex közben odasomfordálnak és a szikkadt öreg pöcsüket próbálják a kezembe tuszkoni.

De tegnap ijesztően sok volt belőlük. Épkézláb pasiból meg alig. Tényleg, konkrétan ilyen nyomoronc banda, kisegítőiskola meets Rózsa Bisztró Balatonkenesén. Egy kupac demjénrózsi és stevenspielberg. Néhány kigyúrt nagyon-nagyon egyszerű állat, az az igazi véglény, akinek annyira single tasking az agya, hogy baszás közben elfelejt lélegezni, ha nem figyelmezteted. A célnak megfelelnek, de egy kezemen meg tudom számolni őket.

A nők meg... Na, ez a része mondjuk bizakodásra adott okot. Mert a nők is gázak voltak. Nem vagyunk gyakori vendégek itt, de a törzstagokat azért kiszúrom. Van ez az 50-en túli, nem nagyon elhanyagolt, de azért mégiscsak no ... fajtából, akik minden alkalommal ott vannak, és még sosem láttam őket szexelni, csak tettetett lazasággal táncolni, lófrálni, iddogálni, beszélgetni. (Egyedül jönnek, ingyen van nekik, szóval csak jól jöhetnek ki belőle.) Ők azok, akik, ha felmerészkednek a baszószintre, akkor is csak bambulnak és keringenek mint egy eltévedt molylepke, be-benéznek, reménykednek, hogy hátulról elkapja őket egy erős kar és odavágja a közösbe a tatamira, de ez sosem történik meg. Maximum annyit szólnak hozzájuk, hogy "légyszidobjálmáregykotontköszi".

Volt még pár dekoratívabb is (egy-két korombéli, de inkább a 40+ fajtából), de azok úgy rá voltak gyógyulva a hapsijukra, hogy nem is értettem, hogy mi a tökömet keresnek itt.

A fenti kettő ördögi hibridje az, aki érett, de jótestű, és szóló - na, ezeket hajtják úgy szét, mint a lopott biciklit. Ha bármi is aspirációs a fenti típusok közül közül, az ez az utóbbi. Ilyen akarok lenni, ha nagy leszek.

Mire az első pohár kibaszott rossz borom végére érek (és nem ihatok mást, mert kurvára számolom a kalóriákat), már feltérképeztem a helyzetet. Ez van, ebből kell sütit sütni. De nagyon nincs kedvem. Nem akarok ekkora energiákat belerakni a dologba. Válogatni? Kiszemezni? Elcsábítani?

Sajnos minden az arcomra van írva. A méla undor, amivel a helyzetet szemlélem. Éppcsak nem fintorgok.

Telik az idő. Nem érzem, hogy lelazultam, másfelől meg nagyon szeretném már a szexet, nem a fizikai részét, hanem azt a megszerzem-megkapom-kifacsarom érzést, amit hajszolok. Hogy a férfi (vagy férfiak) elveszítsék az eszüket és feloldódjanak bennem.

Kínomban felmegyek a baszóba, körülnézni. Lényegében alig van valami akció, egy-két nagyon zárt pár maszatol valamit, a legtöbb helység üres. De vagy 10-15 faszi őgyeleg a szinten körbe-körbe, mint egy zavart zebracsorda, várva, hogy jöjjön egy oroszlán és kitépje valamelyikük lábát. Ilyenkor szokott valami történni, vagy az egyik elég tökös, hogy valami szar dumával berántson, vagy én helyezkedem úgy...  de most egyik sem történik. Én is őgyelgek egy sort a zebrákkal, de komolyan, mintha ott sem lennék. Sosem érzem ezt, hogy tereptárgy vagyok. Egy zsámoly, amin meg sem akad az ember szeme. Rendkívül szokatlan érzés.

Lemegyek és üldögélek a bárpult egy félreeső részén, és már abban is benne lennék, hogy valaki leszólítson, és felvigyen. De senki nem jön. Amikor felnézek a tükörbe, meg is értem. Egy savanyú némber vagyok. Én se mennék oda magamhoz. Rossz spirál. Egyre rosszkedvűbb, egyre savanyúbb, és ezáltal egyre valószínűbb, hogy semmi nem fog történni. Ami viszont.... elképzelhetetlen! Most komolyan. Elmegy swingerbe egy - mondjuk - szóló, 35 éves nő, akinek nincsenek komoly testi fogyatékosságai, legalábbis átlagos külsejű, és NEM BASSZÁK MEG! Még soha a büdös életben nem volt olyan, hogy én egy ilyen klubban ne szexeljek. Még akkor sem, amikor 8-10 kilóval több voltam, seszínű hajjal és szedetlen szemöldökkel. MI A FASZ VAN?

Kínomban már megkérem Andort, hogy jöjjön be velem egy helységbe, kezdjük el valamit, aztán olyankor mindig be akar csatlakozni egy pár ember. Nagy nehezen rááll, bár van egy amatőr-színpad jellege az egész jelenetnek. Elpettingelünk vagy negyed órát. És még csak meg sem állnak mellettünk. Egy futó pillantásra, egy kósza farokmorzsolásra sem. Nemhogy beszállni. Bazmeg. Kész, eddig bírtam. Magzatpózba kucorodom a matracon, és csak nézek bele a sötétségbe.

Egyszer csak felpattanok, közlöm Andorral, hogy most hazamegyünk. Lerongyolok az öltözőbe, kifejezetten dühösen magamra rángatom a ruháimat, és kilövök. Andor a maga békés tempójában sétál utánam. A taxiban nem beszélgetünk. Hazaérve lebaszom magam a számítógép elé, magamhoz veszek valami magas szénhidráttartalmút, és nyomok pár passzív-agresszív posztot a Facebookra. Andor lefekszik ("hogyha megnyugodtál, gyere és bújj be mellém"). Sosem ilyen gyengéd. Csak akkor, hogyha tudja, hogy sérültem.

Amikor mellé fekszem, tudom, hogy ébren van. Vár, meg akar hallgatni. Kiventilálom magamból. Hogy mi értelme volt. Hogy minden, amiben meg akartam erősíteni magam, csak egy nagy hasbarúgást kapott és a földön kapkod levegőért. És akkor tényleg öreg / dagadt / ocsmány vagyok?

Andor tudja, hogy kell engem kezelni. Karakterisztikátlanul erős a jobb agyféltekéje, nem olyan suttyó emocionálisan, mint a legtöbb pasi. Ugyanakkor nem hajlandó a barátnőm sem lenni, nem mondja azt , amit hallani akarok.

- Idefigyelj. Ez most szarul jött ki. Rossz helyzetben voltál, rosszkor, rossz hangulatban. Ennyi.

- De miért? Miért nem kellettem senkinek? Mi a baj velem? Mit baszok el?

Nem válaszol. Megölel hátulról - ritkán vagyunk ilyen közel testileg. Elmaszatolja a kezével a könnyeket az arcomon.

- Aludjunk. Holnap jobb lesz - mondja. Megsimogat, mint valami kedves állatot, és befordul. Alszik.

Én csak bambulok a félhomályba. Mert a kérdés persze nem ez. Nem csak ez. Miért nem kellek NEKED, Andor? Mi a faszért nem kellek?

Az élet császárnője összerugdosva fekszik a porban, véres nyála visszafolyik az orrába.