Az év eseménye. Nem lehet kihagyni. Nem szabad. Gólya az elmúlt 20 évben minden Tabula Kempen ott volt, és nem is volt kérdés, hogy idén együtt megyünk. Lehet vinni csatolt részt, adja magát. Augusztus vége volt, tekinthetjük nyaralásnak. Ervin csak jelképes mennyiségű ruhát pakolt, mert úgyis egy szál kinyúlt fürdőgatyában lesz, közszemlére téve horpadt, szőrös mellkasát.

Először féltem, mert nagyon kempingesen hangzott, én meg annak nem vagyok barátja. De kiderült, hogy egy teljes szálloda van kibérelve a Klubnak Agárdon, saját stranddal. OK, hogy totál szocreál, meg nyikorgósheverős, de legalább nem sátor. Gólya miatt persze valami víájpíbb szoba jut nekünk, erkéllyel, Balaton panorámával, hogy az egész partszakasz hallhassa, amikor dugunk.

Előtte egy kicsit tartottam tőle, hogy mégis mi a fenét fogunk csinálni 5 napig ezzel a társasággal, de kábé ugyanazt, amire gyerekkorom a SZOT-üdülőbeli nyaralásairól emlékeztem. Napközben strand, de vannak előadások, programok, amikre el lehet nézni. Egy csomó minden még érdekelt is. Találkoztam egy halom új emberrel, akik semmilyen Tabula programra nem járnak, csak ide. És egészen… normálisak. Meglepően. Azért a keménymag, aminek először kitett Gólya, azok tényleg hardcore pszichopaták.

Most már kevésbé érzem azokat a ferde, oldalra kuncogós pillantásokat, amiket az elején. Benne vagyok a társaságban, vannak barátaim, saját barátaim is innen. Vicces módon Hédi, Gólya egyik exe az, akivel a leginkább jóban vagyok. Törékeny, porcelánbőrű 50 körüli nő, Gólya még feleségül is vette anno, van egy közös fiuk, akivel sosem találkoztam („16 éves, halál cikik vagyunk neki mi, meg a kis társaságunk. 11 éves koráig simán járt velünk ide.”) Hédi végtelenül kedves, de tud olyan megjegyzéseket tenni, ami sniccerként hasít a lélekbe – nem jó a rossz oldalára kerülni. Engem, mondom, valami miatt szeret, jó dolgom van. Egyáltalán nem érzem furcsának, hogy a pasim exével barátkozom. Egyrészt ők már ókori történelem, másrészt akkora itt a kereszthasználat, hogy mindenki elfogadja a masszív lyuksógorságot adottságnak.

Hédi azt meséli, hogy Gólya azért ennyire nem volt perverz, amikor ők együtt voltak. Őt csak összevissza csalta, Hédi meg félig-meddig becsukta a szemét, mert már jött a gyerek. Nem is ezen úszott el a dolog – Gólyának nem volt való a pelenkázás, és lekoccolt, amikor Zsigi 7 hónapos volt. Hédi derűsen és békésen meséli a sztorit, de gyanítom, hogy azért rengetegszer desztillálta már magában, hogy indulatok nélkül tudja felidézni.

Gólya csak úgy érzi jól magát, ha ő a társaság – legalább egyik – középpontja. Ügyesen úgy csinálja, hogy csak olyan társaságba ül le, ahol ezt el tudja érni. Szóval vagy az „öregekkel” van, vagy a csillogó szemű újoncokkal – a középmezőny, a feltörekvők, az önálló gravitációs pontként funkcionáló erős egyéniségek közelségét kerüli. Én meg vagy megyek vele, vagy Hédivel vagyok, vagy csak csapódok céltalanul ide-oda. Gólya nem szereti, ha állandóan rajta lógok. „Legyen neked is életed és társaságod a Tabulán belül. Különben nem fog menni.”

Az utolsó előtti este is ez van. Ő „Az identitás, mint az egyén kultúrökonómiai parafrázisa és annak közösségformáló ereje” előadást akarja meghallgatni, mi meg Hédivel meg pár emberrel együtt lemegyünk hekket enni a strandra. Jó a hangulat, én is kellemesen ellazulok, és azt gondolom, „igen, most már tényleg be vagyok fogadva, jó itt lenni”, meg ilyeneket. Későn érünk vissza, az előadásnak már rég vége, de Gólyát nem lelem sehol. Nincs a szobánkban, se a büfében, se a tóparton. Kérdezősködök – az előadás óta nem látta senki. Vagy várjál, ott volt egyáltalán? És hirtelen elhallgatnak. Rosszat sejtek.

Kóválygok kicsit a komplexumban – itt még vannak ilyen társalgók emeletenként, funkciótlan terek penészszagú fotelekkel és lepattogott politúros ovális dohányzóasztalokkal. Csak az érzés visz feljebb, gyalog a negyedikre, majd az ötödikre – ezen az emeleten a szobák ki sincsenek adva, nem töltöttük meg az egészet. Nem kapcsolok villanyt a folyosón, csak megyek a nyikorgás és a lihegés irányába. „Bárkik lehetnek” – mondogatom magamnak, és tényleg, annyi itt az ötletszerű összevissza kúrás, hogy már a szemem se rebben. Van például egy boldogtalan nő, akinek itt a férje meg a szakajtónyi gyereke is, de minden este más huszonéves farkán pörög. De közben tudom, hogy ez Gólya, meg valami nő. (Ha nő.)

Közelebb érek, és most már tisztán hallom Gólya elélvezéshez közelítő harákolását, meg valami bizarr nyiszorgást, amit valószínűleg a csaj ad ki. (Akkor nő.) Benyitok, mert most már olyan kurva mindegy, és az a döbbenet, hogy mennyire nem lepődök meg azon, hogy Gólya az egyik politúros asztalka mellett térdel letolt gatyával, és ütemesen tolja az ott ízlésesen elomló nettó 20 éves újonckát. Annyira közel van és annyira koncentrál, hogy meg sem hallja az ajtónyikorgást. A kislány viszont észrevesz, rémülten sikkant és megpróbálja figyelmeztetni a benne pumpáló fasz gazdáját a közönségre. Aki viszont engedetlenségnek veszi a cibálást, elkapja a lány két csuklóját és az asztalra nyomja - hallom, ahogy roppan. Egyre durvábban löki, szinte érzem a lányka méhszájából sugárzó rettenetet, de azt is, hogy nem mer, nem akar ellenkezni. Gólya ebben a pillanatban végre végez és kimerülten ráborul a csajra. A koszlott asztalka fogpiszkálólábai megadják magukat és az alátámasztás recsegve összeomlik és a lány felsikít. „Remélem, nem ölte meg” – mondja a vállamon az angyalka. „Remélem, megölte” – mondja az ördög. (A fantáziámban mindkettőnek Goofy-arca van.)

Gólya kilihegi magát, felsegíti a lányt, megpatyulgatja („Jól vagy? Nem sérültél meg nagyon? Isteni vagy!”). A csaj tágra nyílt szemekkel bámul az arcomba, és ekkor, csak ekkor vesz észre Gólya. Felhúzza a nadrágját, kivesz a zsebéből egy csomag prolicigit, rágyújt, közben tartja velem a szemkontaktust. Odaszól a lánynak „Most menj el, légy szíves”, az rohan, hátra sem néz, a bugyija az egyik kezében, a papucsai a másikban.

Én csak állok, nem találom a megfelelő érzést, így próbálok dühös lenni, az helyénvalónak tűnik. Nézem hát dühösen.

• Most miért? – szólal meg végre kifújva a szájszagával keveredő csípős füstöt az arcomba – Sose mondtam, hogy nincs más, vagy nem lesz más. Neked sem tilos.

Nem válaszolok, abban nagyon jó vagyok. Ő meg a beszélésben, úgyhogy zavartalanul folytatja.

• Országos ügyet akarsz belőle csinálni? Hidd el, csak neked lesz rosszabb. Vegyél revansot, ha akarsz, engem nem zavar. Ha ettől neked jobb lesz. Hernyó úgyis fűnek-fának meséli, hogy megdugott, legalább ne hazudjon.

Gondolkozom, hogy mi zavar legjobban. Az, hogy hűtlen? Tényleg azt gondoltam, hogy hűséges lesz? Az, hogy a lányka olyan üde, harmatos és egészséges? Na igen, az eléggé zavar. Öreg vagyok és szottyadt. Semmi esélyem a csillogó szemű, hosszú barna hajú őzborjak ellenében. De ami zavar, az inkább a megalázás. A transzparencia hiánya. Ha ilyet akar az, akivel vagyok, akkor beszéljük meg. Vagyis akkor… ez az egész „együtt levés” csak az én fejemben volt? Akkor mi a faszomnak vontatott minden programra magával? Mit basztam el megint? Hol voltam hülye?

Nem csinálok botrányt, de halkan kipakolok a szobánkból, és átmegyek Hédihez. Ő egyedül van kétágyasban. Mert rohadt gyakorlott kempező, és tudja, hogy a nyugis fészek minden pénzt megér. „Nem rántok magamra utolsó este senkit, úgyhogy van szabad ágy”, nevet, de szinte biztos, hogy volt itt kulturált felnőtt szórakozás a napokban.

Nem beszélek Gólyával ezután, kora reggel elindulok – az én kocsimmal jöttünk, ő majd kuncsorogja be magáét valahova. Vagy vigye el vonattal az őzborjú. (Nem is vagyok keserű. Ja, de.)

Az a kibaszott vicces, hogy mire hazaérek, vár otthon a levél (igazi levél, postai!), benne a tabulás oklevelemmel. Titokban megírtam a tesztet pár hete. Nem akartam, hogy kiderüljön, ha nem sikerül. Hát most itt vagyok. Egyedül. Saját jogon.