Nagyon rég voltam otthon. Mármint anyáméknál Egerben. Még nyaralás előtt asszem.
12 éve nem lakom ott, úgyhogy már egy kicsit idegen az egész. Minden olyan kicsi. Kicsi a lakás, az a tipikus panellakás, amiben a korombeliek nagy része felnőtt. Hogy az istenbe' fértünk el itt? Hogy nem öltük meg egymást? Talán mert nem volt alternatíva. Mi most Andorral két és félszer ekkora helyen terpeszkedünk ketten, és nem érzem magam különösebben burzsujnak.
A tágabb család akkora kultúrsokk, hogy egy hétvégén csak egyet merek bevállalni közülük, most nagyanyám van soron - elhallgatom egy órát a nyavalyáiról. Ülök a konyhájában, ő otthonkában, melltartó nélkül (nem szereti, azt mondja, megizzad). Tűzögeti azt a semmi kis ősz haját. Hallgatom, hallgatom. Próbálok emlékezni azokra az emberekre, akikről beszél. Akiket elvileg ismertem. Úgy érzem, mintha egy tévésorozat kurva nagy részét átugrottam volna, és most próbálnám felvenni a fonalat, de nem megy, és nem érdekel, és nem tudom, hogy mi a faxomat néztem én ezen annak idején.
Anyám főz. Ez is olyan szokatlan, hogy valaki főz, igazi kaját. Húsleves, rántott hús. Uborkasaláta, vazze, uborkasaláta. Betti nem jön át, tele van a keze a 3 gyerekkel. Úgyhogy csak ülünk hárman az asztalnál, a szüleim néznek, kérdeznek. Próbálok nem feltűnően nem enni.
Anyám, mint egy kis törékeny porosodó viaszvirág, a kiszolgál minket a szokásos semmi kis mosolyával. Nagyon kedves velem, olyan könnyeken át mosolygós, mintha haldokló beteg lennék, olyan, amilyen kedves sosem volt, amikor itthon laktam. Csak azok tudják, akiket tanított, meg a nyomorult gyerekei, hogy milyen kemény ez a nő. Fizika-kémia. Mindent elmondtam.
Apám, na ő, meg a családja az, akinek az alkatát örököltem. Tömör, hízékony. Izzad a levestől. Mérnökember, de ne azt a precíz anális fajtát képzeljétek el. Nagyhangú, az a tipikus kisvárosi hátbaveregető fajta. Mindenkit ismer, mindent kapcsolatokon keresztül intéz, munkától magánszívességekig.
Ezekből lettem én. Hízékony és pofátlan. Csendes, de kemény. Alamuszi macska, aki a felszínen konformitásba burkolózik, éjjel meg elmegy vadászni, és dalosmadarakat marcangol szét.
Ilyenkor persze kötelező egy estét barátokkal tölteni. 'Barátokkal'. Régi osztálytársak, csoporttársak, akik itt maradtak, vagy éppen pont ezen a hétvégén jönnek szintén haza. Ilyen mindig van. Nem akarom magam kihúzni belőle. Meg remek indok arra, hogy ne kelljen otthon lenni este, és - jesszusom - tévét nézni anyámékkal.
Szóval mindig megyünk, valami 10-15 évvel ezelőtti helyre, ami már rohadtul nem olyan, mint volt, és tele van 18 évesekkel. Mi meg azok a harmincasok vagyunk, akiket annak idején kinéztünk. Így megy ez, de legalább be lehet rúgni, finoman. Mondom, élőben sosem vagyok a társaság középpontja. Ülök az asztal végén, válaszolok, ha szólnak hozzám, kedvesen, ahogy kell. Elhallgatom a többieket. Mosolygok és ítélkezem.
A legtöbben csendes elkeseredésben tengetik a napjaikat, és még csak nem is tudnak róla. Persze szinte mindenki családos. Egy-két vicces-tökös anya, a másfajták el sem jönnek, otthon gunnyasztanak a porontyaikkal. Több a pasi. Néha jön Zalán is, ha az a társaság van, és épp itthon van. Szoktunk egyeztetni. De most nincs. Egyedül vagyok, csak a nevetésbe szállok be.
Általában nincs semmi újság. Mármint semmi nagyívű, mindenki tengeti a kis életét. Néha valaki munkahelyet vált, vagy születik egy-egy gyerek, és akkor arra iszunk. Ma egy kicsit nyomottabb a hangulat, illetve erőltetetten vidám. Karesz elválik. Nem volt rossz pasi, de hamar elkapta a tökét a (soon-to-be ex) felesége. Lett két gyerek, aztán most adhatják el a családi házat. Meg van zuhanva emberünk eléggé.
És ugye mondtam, hogy a homlokomra van tetoválva, hogy "nyílj meg nekem". Na, ez a pasi is az gondolja, hogy akkor használhat lelki szemetesládának. Tolja belém az információt, hogy mi nem ment, meg mit kellett volna másképp csinálni... Faszom. Én osztogassak párkapcsolati tanácsokat? De nem igényli, senki sem igényli. Csak hallgatok és bólogatok, semmiségeket szúrok közbe. ("Olyan jó veled beszélgetni.")
Szegény egyre ittasabb. Én is egyre ittasabb vagyok amitől meg a pasi egyre jóképűbbé válik. (Gondolom, én is egyre csinosabb vagyok.) A cimborák lassan feladják, mennek haza anyához. 1-kor bezár a kocsma, úgyhogy kipenderítenek minket. Karesz ragaszkodik hozzá, hogy hazakísérjen. 15 perc gyalog, és rohadtul nem veszélyes, de nincs is kedvem tiltakozni. Meg jólesik a figyelem. Hogy van velem valaki.
Ügyetlenül átkarol. Még barátinak is elmegy. Hagyom. Aztán kezd béna lenni ez a testhelyzet, nehéz a karja, ficergek. Kezdeményezésnek veszi, vagy mittudomén, mert megáll, kisimítja az hajat az arcomból és megcsókol. Semmi szép ívű, vagy romantikus nincs benne, olyan bénázós az egész, mintha megint 17 évesek lennénk. ("Akkor most hogy is, ki fordítja a fejét merre, be kell-e csukni a szemet" fogszabályzó-összeakadós) Anyám, de gyenge. Nyálas, lefetyelős, tunya. Wáááá.
Az agyam átkapcsol Terézanya-üzemmódba. Tudom, hogy ez nekem már jó nem lesz. Nem akarom megbántani, de hamar túl akarok esni rajta. Vegyük úgy, hogy most kap valamit, ami talán túllendíti a válós-szaron. Megosztom magam, jusson neki is. Jóságos vagyok.
Épp egy kivilágítatlan, lepukkant panelközi játszótér mellett állunk. Behúzom a sötétbe (csak szépen, lassan, hátrálva és csókolózva, hogy azt higgye, az ő ötlete az egész, és ő kezdeményez). Emlékeztek ezekre a játékokra? 60-as átmérőjű vascsövek, a festék mindenütt lekopva (már '85-ben is), alatta beton - ha leesel, legalább fájjon, abból tanulsz. Zsiráf. Űrhajó. Meg az a fantáziátlan sátorszerű magas mászóka, aminek a közei még egy gyereknek is túl kicsik. Nekidöntöm ennek az utóbbinak, kikapcsolom az övét, lehúzom a sliccét, benyúlok. Minden olyan, mint gondoltam. Fehér alsó, félkemény, kissé nedves, izzadt farok. Waaaaaaay too much hair. Vidék, bazmeg, vidék.
Letérdelek elé - elég melós felszopni, hiába, a pia, meg a kor, meg nem mindenki csípi, hogyha mások láthatják. (Azt nem gondolom, hogy rám nem izgul eléggé.) Kurva lassan megy el, amit én összekínlódok.... Pedig bevetek mindent, amit tudok, és sejtjük, hogy az nem kevés. De a trükk meg a finomság kár belé - az egy jó kemény, remegő farokhoz való, amelyikkel incselkedni lehet, óvatosan, hogy ne durranjon el, de még élvezze. Ide a klasszikus mindentbele bólógatós-porszívós technika kell, ez is rohadt hosszan. Fárad a nyakam, az állkapcsom, a nyelvem. Végre elmegy... Szerencsére nem sok, és nem különösebben kellemetlen ízű, lenyelem.
Kapkodva, lihegve öltözködik, és kihasználom a védtelen állapotot, és gyorsan elköszönök.
- Most már mennem kell (nekem is höhö). Hazatalálok egyedül, köszi. (Köszi?)
Tempós léptekkel megyek haza, szerencsére nem jön utánam, sejtésem szerint még a mászókának támaszkodva áll, amikor befordulok a sarkon.
Otthon már megint van egy ilyen tinédzser villanásom, ahogy próbálok halkan zörögni a kulccsal, és bújok ki a cipőmből az előszobában. Apám rohadt hangosan horkol. Újabban anyám is, de ő halkabban. Beosonok a szobánkba. Leveszem a farmerem - csupa föld a térde. Még jó, hogy hoztam másik nadrágot. Semmi kedvem szemfestéket lemosni, rendesen átöltözni. Csak fogat mosok, kibújok a melltartómból a póló alatt, és be az ágyba. (Gyerekkori ágynemű, még a szaga, a tapintása is olyan, mint 20 éve.)
Nem tudok aludni, erős hiányérzetem van. A balul elsült swingeres este óta semmi szex nem volt. Nem is vagyok olyan hisztérikusan kielégületlen, mint lehetnék, de most kell valami, hogy tudjak aludni (tisztára, mint egy pasi...) Lerúgom a bugyim és magamhoz nyúlok. Szeretem ezt az érzést, a finom viszkozitást az ujjaimon, szeretem az ízem is, ahogy megnyalom az ujjam. Felizgulnom kicsit nehéz, valahogy nincs mire gondolnom - a játszótér inkább lankasztó volt, mint bármi más. Nem akarom sokáig húzni, jó kis karbantartási orgazmust akarok, aztán aludni. Próbálok valami igazán ütősre gondolni, még kitalálni is lusta vagyok, próbálok emlékzeni valami jobb menetre, hátha az...
Aztán a semmiből Dénes ugrik be. Mármint a Görény. Ahogy fekszem rajta a Margitszigeti rekortánon, érzem az illatát, meg a hasizmát nekem feszülni - és akkor váratlanul, lökésszerűen elmegyek. Nem akarok gondolkodni most ezen, befordulok, és amúgy félpucéran bealszom. A szekrény tetejéről a plüssálatok vádlóan tekintenek rám.
