Hétfő reggel van, még mindig a hullámom tetején lovagolok. Csodás idő van, süt a nap, a szél kellemesen fújdogálja a szoknyámat (rászoktam a szoknyára, jó állat).

Próbálom kitalálni, mi a tetves lótúró volt itt, amíg nem voltam, mert munka nem nagyon végződött most sem (welcome to August). Ellenben a feszkó elmúlt. Andi és Timi puszibarátnők, együtt súgnak-búgnak, és mind a ketten mosolyogva teljesítik a Görény minden kérését. Görény úgy sétál fel-alá, mint egy pulykakakas. Nem is kell töprengenem azon, hogy mi történt. Még ha nem is volna egyértelmű, Andika elcsicsergi ebédszünetben. Annyira feszíti a történet, hogy csak úgy kibuggyan belőle a gennyes nagy igazság, mint egy érett pattanásból.

Nem is tudom hirtelen, mit érezzek. Nem érzek semmit. Annyira nem számít. Tudatosítom magamban, hogy ez egy munkahely, és nem barátkozni járok be, hanem dolgozni. Pénz, szakmai fejlődés, ennyi. Lehet, hogy elgondolkodom egy másik munkahelyen. Körülnézek, az sosem árthat. De addig is összekapom itt ezt a kuplerájt, mert nézni se bírom.

Görény amúgy egész kedves. Nem is értem. Illetve dehogynem értem. Szépen integrálni akar a bájos tyúkóljába, ha nem is szexuálisan. Legyen. Engedelmeskedem neki, zen vagyok. Mulattat a döbbenete. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy nem dacoskodom. Zavarja, hogy nem zavarnak a kis játékai. Mert jól vagyok, innen a hullám tetejéről az egész csak egy vicces kis bábszínház.

Semmi más nem érdekel, minthogy békében vége legyen a hétnek. Legyen végre péntek. Zen ide vagy oda, másfél hete nem volt szex (azt a maszatolást a francia csajjal nem számítom annak). Pénteken faszt akarok, semmi extrát, de azt a jó kis egészségügyi rendbetételt. Van talonban egy pár pasi ilyen helyzetekre. Aki már fajsúlyosnak találtattak, csak még nem tudtunk időpontot egyeztetni. Írok az egyiknek, ráér most pénteken.

Ennek a rendszere is sokat alakult ám az évek során. Mármint a pasiszerzésnek. Az első lelkes és viharos időkben volt, hogy elmentünk szórakozóhelyekre vagy bárba, én beültem a pulthoz, Andor meg távolabbról nézett - és rendszerint jöttek is pasik, akik megpróbáltak felszedni. Én vázoltam a lehetőségeket (megdughatsz most a párom előtt, egyszeri ajánlat, később nem beváltható), aztán vagy belement az illető, vagy nem. Akkoriban csak röhögtem a visszautasításon ("your loss"). Bármikor felidéztem a döbbent vagy izgalomtól kigyúló arcokat, rám tört a kontrollálhatatlan nevetés.

A terepből adódóan rengeteg huszonéves és / vagy külföldi áldozatom volt, ami egy kicsit emelte is számomra a rosszaság faktort (megrontom a srácot, illetve öregbítem a 'magyar lányok kurvák' hírnevet) - jólesett. (Ebben az időben történt az ébenfekete gardróbszekrény esete is.) De ez egy idő után túlságosan időrabló és kétséges kimenetelű volt (meg hát simán kinéztek minket, a harmincas párt az ilyen helyekről), úgyhogy teljesen áttértünk az Internetre.

Eleinte közös program volt a válogatás, effektíve fizikailag együtt ültünk a gép előtt és nézelődtünk az ilyen partnerkeresős oldalakon, megtárgyalva az illetők előnyeit és hátrányait, kimazsolázva az esélyeseket. Aztán valahogy gépiesebbé vált - ez nem egy jó tendencia, de a praktikum igénye ezt diktálta. Ő nézeget a munkahelyéről (bármit megcsinálhat, ő maga az, aki hozzáfér a felhasználók browser history-jához, a többi főnök meg maximum vállon veregeti érte, ha rajtakapja). Elküldi e-mailben, és én este (vagy suttyomban bent a tabletről) lecsekkolom. Vagy van, hogy én nézelődök éjszaka, amíg ő játszik, filmet néz, vagy akár alszik, és megtárgyaljuk másnap.

A helyzet az, hogy egyre nehezebb és - lássuk be - unalmasabb a vadászat. Többször kell megalkudnom. A kérdéses weboldalakat "lehasználtuk" és mivel az egyszeri partnerhez való visszatérés nem opció, a törzstagok kiesnek, csak az újak jöhetnek szóba. Meg hát... van önkritikám - észreveszem, hogy egyre csökken a pool, akiket érdeklek. Öregszem, csúnyulok. Ez van. Azért még nem dőlök a kardomba, lehet még visszacsinosodni egy kicsit, őrizni egy-pár évet ebből, aztán a faszsetudja.

A lényeg, hogy lett alany péntekre. Annyira furcsa, hogy mennyire sokféleképpen tudják kezelni a férfiak ezt a helyzetet. Hogy Andor csak ül és néz.

Voltak-e szar élményeim? Hát persze. Volt olyan, hogy valaki meghátrált. Jabocsmégsem. Nem ilyen lovat akartam. Volt, akit lelankasztott a közönség. Vagy én magam lankasztottam le, ezt már nem tudjuk meg.

Aztán voltak azok, akik gépiesen megdugtak (illetve szépen az aktuális táncrend szerint végigdolgoztak, ide orál, oda orál, csajt előreengedni, aztán durrvalahova). Ezekre nem is emlékszem. Erre mondom, hogy a szexnek nincs jelentősége. A merítés legalább egyharmada olyan gyengén, vagyis inkább közhelyesen produkált, hogy szexuálisan nagyobb jelentőségű talpmasszázsaim is voltak.

Dehát ez a matematika. Nem lehet minden menet outstanding. Pont az a lényeg, hogy ritka legyen. Akik valami olyat tudnak, amire nem számítok - akár technikailag, akár stílusban, akár érzelmileg. Az ilyen primer helyzetekben az ember megtanulja, hogy ne ítéljen elsőre. Több meglepetés ért már.

Egyszer - már nem tudom, hogy van honnan szereztük - valami erdélyi fazon jött fel pénteken, vendégmunkás, igen egyszerű ember. Félromán volt, vagy félcigány (vagy tán egészen az). Törte a magyart. Csak forgattam a szemem Andorra, hogy most mi a francot kezdjek én ezzel. Úgy rendberakott, hogy csak lestem. OK, nem csókolt, nem simogatott gyengéden, de úgy megdugott, hogy csak úgy nyekkentem. Épp egy kis klitorisz-manuált készültem hozzáadni a művelethez, hogy én is elmenjek, mielőtt ő, de akkor kirántotta a farkát, és ujjazni kezdett. Majdnem mondtam neki, hogy csak az időnket rabolja ezzel, a hüvelyem elég tehetetlen magában. De valami olyat tudott, hogy át kellett értékelnem a saját erogén zónáim ismeretét.

A G-pontot mindig is városi legendának tartottam, amit azok a nők találtak ki, akik szeretik elszínlelgetni dugás közben az orgazmust, csak legyen már vége. Hát ez a jómunkásember a virsliujjaival olyat csinált a puncimban, hogy konkrétan más dimenzióba kerültem. Tulajdonképpen elég durván ujjazott, mélyen és erősen, és sikerült emellett olyan frekvenciával mozgatnia a kezét, hogy fennakadt a szemem és csak annyit éreztem, hogy ömlik ki belőlem valami selymes de híg anyag. Soha életemben addig nem spricceltem. (Andor mondta is utólag: "Nem tudtam, hogy ilyet is tudsz." Hát, én sem.)

A mai vendégünket is valami hasonlónak képzeltem a profilja alapján. 30 éves kőműves. Sok tetkó. Szűkszavú levelek. De élőben egészen más. Nem olyan baltával kifaragott forma. Szépen beszél, vonzó a hangja. Alacsony, vékony, szolidan izmos. Olyan a bőre, mintha sokkal fiatalabb lenne. A két kulcscsontján egy-egy tetovált szárny. (Ez jelent valamit? Miért nem a lapockáján van? Fura szemből nézni.)

Beszélgetünk. Teljesen el tud vonatkoztatni Andortól. Velem beszél, rám figyel. ("Tetszel. Tetszik, hogy nem vagy közönséges. Annyi a közönséges nő. Azokat megdugni sincs kedvem.") Nem próbál kikacsintani, megfelelni a ház urának. Nem iszik, vezet. Én is csak egy fél fröccsöt. Teljesen józanok vagyunk, amikor belekezdünk, ami azért ritkaság.

Csókol, vetkőztet. Mintha egy igazi pár lennénk, akik most szexelnek először, és egyelőre csak tapogatóznak (nem pedig olyanok, akik most dugnak utoljára, és utánuk az özönvíz). Finom, gyengéd, halk. (Kőműves.) Nem beszél mocskosan, nem irányít (pedig ezeket szoktam szeretni) - mégis tetszik. Visszaröpít a 20-as éveim elejére, amikor minden első dugáskor azt hittem, hogy "akkor most járunk".

Miután elélveztünk, még egy kicsit fekszik rajtam, szemből, hozzám simulva (nem nehéz). Aztán hanyattdől, és magához húz. Vagy 10 percig fekszünk így, nem szólunk egy szót sem. Csak Andor széke reccsen meg időnként. Fel se kell néznem, tudom, hogy ez nem tetszik neki. A szex, az OK. De az intimitás, az nem.

Kikísérem, Andor el sem köszön tőle. Megölel búcsúzóul. Nem mond olyat, hogy jó lenne még találkozni. Nem bassza el. Büszke vagyok rá.

Mire visszaérek a szobába, Andor már valami lövöldözőset nyom az xboxon, a fején mikrofonos headset, se lát, se hall. Öl.